Az első, avagy ki könyvet ír, egyéb perverziókra is képes

Elsőként volt Viktória. Szegénykével sokat kísérleteztem. Kisebbfajta gyászélményként tartom számon, amikor úgy éreztem: át kell adnom, hogy szakemberek segítségével még jobban „meg legyen csinálva”. Azt akartam: százak lakásába kerüljön. Egyelőre sikere van, vannak, akik pénzt adnak érte, nálam például 30% engedménnyel meg lehet kapni. De már sok erre szakosodott intézményben kölcsönözhető.

Viszont nem ülhettem tovább a fügefaleveleimen, akarom mondani: babérjaimon. Nekem is hiányérzetem volt, de mondták mások is: folytassam, állítólag jól megy ez nekem.

Jött hát Julcsi. Ő közel sem olyan tűzrőlpattant, férfiakat meghazudtoló fellépésű jelenség, mint Viktória, mégis nagyobb terheket pakolok rá. Így sem sokat, csupán bolygónk jövőjét.

Közben szólt egy cimbi: egy kicsit függesszem már fel ezt a történetet, foglalkozzak mással. Jött Dankó Zsófia. Ő aztán nagyon kemény csaj! Harcol, vagdalkozik maga körül, ha kell, és úgy lő, akár a férfiak. Nehéz volt belezökkenni, majd újra vissza Julcsihoz, a tizenhét éves, a világban helyét kereső tinédzser lányhoz.

Aki idáig felháborodásában nem kattintott el a cikkről, mondván: „tudtam én, hogy aki könyvet ír, egyéb perverziókra is képes”, azzal a néhány hűségessel közlöm: imént regényeimről írtam, hősnői karakterek felőli megközelítésben. (Viktória a Fanyűvők angyalkája, Zsófia az évfordulóra megjelent ötvenhatos kisregény kemény harcosnője, Julcsi készülő könyvem tündére.)

Azért e pikáns bevezető, mert igenis van hasonlóság a könyvkiadás és az alhasi ügyek közt. Amikor megtörténik az első, másként néznek az emberre, faggatják, azt a konklúziót várva, hogy na, most már akkor minden jó, bejött az élet.

Vannak irigyek is, sőt bevallom, én is közéjük tartoztam, mikor újságíróként, bloggerként vagy mifeneként az egynapos kalandoknak éltem. Sikerírók nőttek ki mellőlem, akik hittek a halhatatlanság elérhetőségében, nem törődve környezetükből feléjük sugárzó, gyagyásoknak kijáró mosolyokkal.

Egy napon én is betársultam a gyagyások táborába, hogy megtapasztaljam: a kívülről oly gyönyörű mennyasszony vajon a nászéjszakán is szuper-e?

Amikor a kéziratot befogadja a kiadó, az érezhetően fajsúlyosabb ügy, mint amikor a haver megveregeti a válladat két korsó sör között, hogy „tök jó, amit csinálsz!”. Íme, néhány (szak)ember, akik nem szavakkal, de munkával, idővel, kockázatvállalással utalnak rá, hogy amit tettél, az napvilágot kíván.

Ekkor felül a szerző a bizonyos rózsaszín felhő szélére, abban a hitben, hogy az valójában beton, sose oszlik el. Megvan az utolsó puzzle-darab az élet nagy kirakósához! Fát lehet vágni a hátunkon, hiszen azt nyilván olyanok teszik, akik nem úgy élnek, ahogy szeretnének. Nem olyan szerencsések, mint mi. Szegények, hogy is segíthetnék rajtuk?

Gondolkodhat így az egyszeri szerző, hiszen még nem kell szembesülnie az esetleges könyvheti magányos ücsörgéssel a dedikáló asztalnál vagy az ezt követő szánni való fogyásjelentésekkel.

A rózsaszín felhő hírtelen rozsdaszínűvé változik, mikor felvetül a kérdés: vajon egészségesnek születik-e a gyerkőc? Megvan-e a füle, vagyis a fülszövege, jó-e a tördelés, és a többi. Persze, előzetesen lekáderezve a kiadót, kiderült már, hogy profikkal kötöttél vérszövetséget, de amilyen szerencsétlen vagy, pont ez az egy könyv lesz, amit Feri barátunk öszödi kifejezésével élve: … na jó, ezt hagyjuk.

Végül minden oké, de még sincs huh! Mert jön a könyvhét, ahol még a nagyok is el tudnak vérezni. Viszont neked, valahogy sikerül egy raklapnyi könyvet eladnod. Lehetne önfeledten ünnepelni, ez sikerül is, amíg nem érkezik az ünneprontó gondolat: ez a viszonylag szépszámú ember egyszer el is fogja olvasni regényedet, nem viccből vette meg. Kaszával, kapával felfegyverkezett tömeg képe jelenik meg lelki szemeid előtt, akik pénzüket követelik vissza.

De csak egyesével jönnek (írnak), és kaszátlanul, hogy elmondják: mennyire bejövős nekik, amit összehoztál! A kritikusok sem éles szablyával rontanak neked. Éppenhogy egy kicsit megdöngölnek.

Az egyre sűrűbb megnyilvánulásokra felfigyelnek további orgánumok, így beugrik némi rádió-, sőt tévészereplés is. Kilépve kényelmes komfortzónádból, el kell hitetni leendő olvasóiddal: te bizony képes vagy értelmes mondatokat szerkeszteni, és azokat egybefüggő lánccá kovácsolni. Mindez nem egyszerű például akkor, ha a technika ördöge és saját kisebbségű komplexusod egyaránt ellened dolgozik.

A havonta érkező fogyásjelentések számai pedig éppen olyan mértékben emelkednek felül az előzetesen elvártaknál, hogy azért ne bízd el magad.

Így a jó. Boldog életszakasz ez, de ugyanakkor frusztrációval terhelt. Az első könyv első éve – ahogy eddig nekem lejött – a szerzői túlélésről szól, a megégés elkerüléséről.

Ez így igazságos azokkal szemben, akiknek MÉG nem sikerült megízlelniük az első könyv megjelenésének érzését. A sors kompenzál.