Bíró Szabolcs: Nem adom fel

A cím megtévesztő. Történelmi regényírásunk talán legjelesebb kortárs képviselője nem mondott ilyet (legalábbis fülem hallatára nem), bár acélos lelkéből kiszakadhatna egy efféle mondat. A Nem Adom Fel egy (hivatalosan) vendéglátóipari egység, ahol (szintén hivatalos bikkfa nyelven) megváltozott munkaképességűek, fogyatékkal élők szolgálják ki a vendégeket. Mivel Szabolcs is kerekesszékes, rögtön egy ebből fakadó fúzióra asszociáltam, de az itteni beszélgetős estek vendégeinek Bereményi Gézától Rudolf Péterig terjedő névsorát böngészve a helyre nyugodtan lehetne kulturális fellegvárként tekinteni – ha nem lenne öt méterrel a föld alá süllyesztve.

Már az hangulatba hozott, ahogy végigbuszoztunk a karácsonyi pompával bíró józsefvárosi Baross utcán – miközben az est díszvendége egy másik kerület Baross utcájában kereste a helyet. Hiába, no: Szabolcs barátunk kisvárosból, a felvidéki Dunaszerdahelyről érkezett, megszokta, hogy ott minden utcából csupán egy van.

Reggel én is majdnem bakiztam egy nagyot, a noteszembe kanyarított „Szabi” bejegyzés okán. Az első kávé elfogyasztásáig meg voltam győződve: aznap szabadságon vagyok. Persze, időben rájöttem, hogy a bejegyzés e december eleji péntek estéről szól, amikor… szóval mire is jöttünk?

Összezavart világunknak ezúttal a jópofábbik oldalát tapasztalhattuk meg. Hol vannak már azok az idők, mikor neves írónk a Kossuth-díj átvétele után kikosarazta a tévéstábot, félve, hogy rosszul mutat a képernyőn? Ma már az írók nem hogy blogolnak, de vlogolnak, azaz videóblogot készítenek. Még a történelem bugyraiba merülők is, mondván, hogy Károly Róbert is selfiezett volna, ha kezébe akad egy Samsung. Persze, ilyesmi csak az én beteg agyamban jelenik meg, nem Szabolcs könyveiben, melyek a megidézett kortól függetlenül nagyon maiak, de emberi értelemben véve.

Az íróvendég megérkeztéig megtekintettünk egy, a helyet bemutató kisfilmet, majd az író úr, azaz Bíró úr néhány körmondattal bevezette az Akadályzabálók című kisfilmet. Ez nem más, mint az ő videóblogjának zanzásított változata. Az egyik részbe még az én szerény Fanyűvők regényem is belekerült, ahogy a Mester megvásárolja a könyvhéten (és beszél is róla), de hát milyen legyen egy íróról készült egyórás film: az írással kapcsolatos dolgok pont nem férnek bele.

Útifilm ez a javából. Amúgy teljesen érdektelen lenne, egy alkotó hogyan promózza végig Közép-Európa magyar nyelvben érdekelt vidékeit, ha a film fókuszában nem egy különös kompánia állna. Szabolcs – testi állapotából fakadóan – segítő stábbal kel útra, akik időnként filmes stábként is működnek.

Ők a Székirodalom Crew, ahogyan a fiatal író jó adag öniróniával elnevezte az általa képviselt művészeti ágat. Az Akadályzabálók cím második fele egyértelműen a kiéhezett oroszlánokat lealázó filmbeli étkezésekre utal, viszont az „akadály” szó a mozgássérültek viszonyát a világgal veszi célba.

Mi pedig sírtunk. De nem a sajnálat és a tehetetlen düh könnyei voltak ezek, hanem a röhögésé! Amikor a szállodában akadálymentes szobát ígérnek, melyhez csupán néhány lépcsőfokot kell leküzdeni, megjelenik a képen egy Mennybe vivő grádicssor, melyhez az érintett döbbent arca társul…szóismétlés bűnébe bocsátkozom: önirónia a javából!

Hogy azért a komolyság se hiányozzék: a filmecske két érzelmi csúcspontja egyrészt Gárdonyi Géza szülőházában való látogatás és koszorúzás, másrészt Szabolcs lovaggá ütése. Életemben először voltam tanúja ily szertartásnak. (Mielőtt bárki idiótának vélne: a játékfilmek világát természetesen nem számítom ide.)

Egy pillanatra az én búrám is felbukkant a filmben, amint Szabolcs könyvheti dedikáló-asztalánál vehemensen magyarázok valamit. Így megnyugodva fordultam rá a filmvetítést követő beszélgetésre. A moderátor (az én értelmezésemben egyszerűen beszélgetőpartner) szerepe Szabó Tibor Benjáminnak, az Athenaeum Kiadó fejének jutott. Vele már köszöntöttük egymást a nézőtéren, de nagy szerencsémre beszélgetés nem alakult ki közöttünk, mivel kiváló arcmemóriám segítségével élből összekevertem egy teljesen más kiadó ügyvezetőjével, és következetesen Mátyásnak szólítottam volna.

Másik tévedésem abból állt, hogy azzal a tudattal ültem le: Szabiból én jeles vagyok. Legelőször az derült ki: téves meggyőződésem volt, hogy ifjú barátom „mániája” okán jelentkezett a Szent György Lovagrendbe. Ehhez képest könyvei végett, a „háta mögött” jelölték tagságra.

Nyugodtan ültem újra kiadott kedves könyvem, a Non nobis, Domine 1-2 egykötetes változatának felmutatásakor, hiszen nálam külön-külön a két rész ott virít a polcon. De kiderült: Szabolcsunk alaposan átdolgozta a regényt, mai tudásának megfelelően. Sőt, plusz fejezetet is illesztett bele. Ami számomra különösképpen élmény, hogy néhány kulisszatitokkal is okosabb lettem. Bíró Szabolcs azon írók közé sorolandó, akik nemcsak kitűnő írók, de kiváló előadók is. Még sem ez a fontos. Az írás csodatevő erejét, hatalmát tapasztalhattuk ezen az estén. Mert ugyan honnan eredhet ez a (pozitív értelemben véve) „sz@rok a korlátaimra” felfogás, mint onnan, hogy aki ír, az végtelenül szabad?

Kivéve engem. Emlékszem, milyen megkönnyebbüléssel szemléltem a közelemben ülő, jegyzetelő újságíró hölgyet, hogy nekem – bizony ám! – nem kell beszámolnom senkinek semmiről, én már nem vagyok „kulturális újságíró”, vagy mifene. De a vérfarkas sem határozhatja meg, meddig vérfarkas – lám, most kibújt tudósítói énem szöge a zsákból.

S mint ilyennek, valahogy le kell zárnom ezen értekezést. Mivel tehetném mással, mint az Akadályzabálók főcímzenéjeként (is) funkcionáló Rómeó Vérzik dal refrénszövegével: „mindenki meghal egyszer, de nem mindenki él igazán”.

Nos, péntek este láthattunk egy embert, aki igazán él!