Félménybeszámoló

Egy nagy írónk azt állítja önéletrajzában: mit sem gyűlöl jobban, mint amikor telefon csörgése zökkenti ki munkája kerékvágásából. Örülök, hogy legalább ebben hasonlítok rá.

Azt írja továbbá: ilyenkor azzal bírja magát kagylófelvételre, hátha Hollywoodból keresik valamelyik könyvének megfilmesítése ügyében. Becsületesen hozzáteszi: ilyen azért még nem fordult vele elő.

Velem igen. Ha az ismert sláger szerzőjének a Balaton a Riviéra, akkor miért ne lehetne nekem Ferencváros Hollywood? Itt élek az ezredforduló óta, itt ismertem meg a feleségem, a Bakáts téren házasodtunk össze. Gyermekeink is majdnem itt születtek, de a Schöpf-Merei szülőkórház kapuját (képletesen szólva) éppen az orrunk előtt csapta be a harács politika, ezért kőbányai emigrációba kényszerültünk.

Végül Ferencvárosban lettem író, ha lettem. Ez ügyben keresett a kerületi 9.tv. Olvastak rólam a helyi újságban, érdekesnek és érdemesnek találtak arra, hogy forgassanak rólam (és mini munkásságomról) egy majd félórás riportot a Heti Portré sorozatba.

Szabadkoztam egy kicsit, hogy nem igazán vagyok érdekes ember, tévés személyiség még kevésbé, de ha ennek ellenére úgy látják, beférek a műsorba kutatóorvosok, színészek közé, én nem fogok megfutamodni!

Talán régen, egy romantikus korban az írók elefántcsonttoronyban éltek, és a nagyközönség csupán szellemük írásbeli lenyomatával találkozhatott. Ma már akár egyetlen ember érdeklődő kíváncsiságát is jól kell lakatni.

Akkor is, ha úgy indítják a beszélgetést, mint legutóbb valaki a Kerekerdő parkban: „szia, láttalak az újságban! Gratulálok a könyvhöz, én is fociztam megye háromban.” Ha nem értjük a dolgok összefüggését, ha valószínűsítjük, hogy az illetőből nem lesz könyvvásárló, akkor is megérdemli a kézszorítást, amiért egy percet áldoz rám véges idejéből! Csak addig érdemes írnom, amíg ezt így gondolom.

Nem elég mindenhol ott lenni, hanem nagyon ott kell lenni, ha taszító hatás helyett fel akarjuk korbácsolni az érdeklődés tengerét.

Amikor Illényi Balázs a Könyv Gurutól interjúra kért fel, arra gondoltam: ez lesz az a tizenöt percnyi hírnév, ami minden embernek jár. Sőt, ha szabad ezt mondanom, nekem duplán, hiszen valamennyit már ültem az asztal másik oldalán is, azon gondolkozva: milyen érzés lehet okos kérdések feltevése helyett okosakat válaszolni.

De repült a nehéz kő, repül még ma is, ki tudja, hol áll meg? Nemsokára beesett egy rádióinterjú is.

Az volt a tűzkeresztség, ugyanis az egyórás élő műsorban összesűrűsödött az öt évre tervezett technikai hibák kavalkádja. Szolgáltatói hiba rosszvoltából visszakaptam saját hangomat jó pár másodperces csúszással, és így kellett – vagy néha inkább kellett volna – íróhoz méltó okosságokat kerek mondatokban leszállítani.

Tűzkeresztség ide vagy oda, a végén csak nem égtem meg!

Ehhez képest egy jól megvágott adás ígérete egészen jól hangzott. Ahogy vártam, barátságos atmoszférába kerültem. Ezt a fajta légkört igyekeznek a józan gondolkodású „médiamunkások” maguk körül megteremteni, hiszen minél jobban ellazul a leendő alany, annál nagyobb az esély egy jól sikerült interjúra. Az újságíró legalább annyira pszichológus, mint újságíró.

Az anyagot a Ferencvárosi Művelődési Központ mögötti kempingben rögzítettük. Egy padot helyezgettünk ide-oda, hogy egyikünk szemébe se süssön a Nap, és minden kamerának szép háttér jusson (ha már az alany nem az).

Maga a beszélgetés vállalható lett. Segített a tudat, hogy ha kicsúszna a számon valami orbitális marhaság, akkor sincs veszve semmi, hiszen nem élő adásról van szó. Majdnem tökéletesen kizártam a kamerákat.

Néha szegény beszélgető társamat, Gajdos Milánt is. Sokszor azon kaptam magam, hogy elnézek a semmibe vagy a földet vizslatom. Ez nálam gondolkodást jelent, de tudom, hogy a nem farkasszemet nézést az emberek többsége a ködösítő beszéd jelének érzi. A kéztördelést pedig idegességnek. Szerintem csak hajdani dohányos énem bújt elő: oldottabb a beszélgetés ha az ember valamivel babrál, ha nem cigivel, akkor a kezével. Persze, az a jó, ha a kézjáték a mondandót illusztrálja, ezért amint fülön csíptem magam, visszatértem a közmegegyezés szerinti normális viselkedéshez.

Megtanultam már magam nem pofán csapni gondolatban egy-egy elbakizott mondat után, ily módon nem erősíteni a hibákat, nem elveszíteni a lelkesedést. Egy zagyva mondat után lazán odabiggyesztettem: „ezt majd kivágjátok”. „Jó, jó” – felelt Milán, de ezt nem kellett volna bemondani, mert az még egy mondatot jelent, amit ki kell vágni.

Szintén megtanultam már: egy interjú bármilyen hosszú is, ideálisnak számít, ha a bennem aktuálisan bugyogó gondolatok felét szavakká tudom benne alakítani. Célkitűzésemet teljesítettem: szóba hoztam a „kis” Botond ügyét és a kiadás előtt álló ’56-os antológiát is. Mr. Fanyűvő pedig „magától” szóba jött, amint azt borítékolni lehetett.

Ahogy a pesti szlengben mondják: ennyi! E bejegyzés megjelenéséhez képest picit több mint egy hét, és adásba kerülök. Én sem tudok pontosabbat. De aki nem ferencvárosi, megnézheti (és hallgathatja) a beszélgetést a youtube videómegosztón… és persze itt vagy a közösségi oldalon.

Majd mondjátok el milyen volt, mert én nem szeretem átélni a tehetetlenséget, ami a magam nézése vagy hallgatása közben találhat rám. Valószínű, hogy csak hibáimra koncentrálnék.

Az „élő valóságban”, ott, akkor a kempingben jól éreztem magam, és maradjon is meg ez így, szép emléknek!

One comment to Félménybeszámoló