Írás és pozitív gondolkodás

Éltem az átlag magyarok életét. Sokszor kiegyensúlyozottan, de még többször mérgelődve, idegeskedve, mártírkodva. Törvénytisztelő ember lévén mindenek fölé emeltem Murphy törvényeit, melyek „mindig beigazolódnak”.

Hiába rendelkezem megfelelő szabadságfokot nyújtó kenyérkereső munkával, egyik nap azon rugóztam, hogy mennyi energiámat elveszik a szervezések, másnap az volt a baj, hogy monoton, unalmas dolgokkal állok szemben. Ezt az unalmat a rádió bekapcsolásával enyhítettem.

A két speaker egy blogról harsogott, melynek szerzője elhatározta: két hétig csak úgy próbaképpen pozitívan fog gondolkodni. Állítólag mintha lelkét mosógépbe dobták volna.

Nem volt pozitív véleményem a pozitív gondolkodásról. Azt gondoltam: ez egy ideológia, mellyel a kizsákmányolók lelkesítik dolgozóikat (rabszolgáikat). Buta slágerszövegek világa.

Egyre nem gondoltam, hogy minden következmény nélkül kipróbálható. Ha nem tetszik, eldobható. Nem tudtam meg, hogy ez a kéthetes pozitivista szakított-e a kipróbált gondolkodásmóddal, vagy „úgy maradt”, mert a blog nyomára mi ketten, Google bácsival bizony nem bukkantunk. Talán csak a médiaszemélyiség fantazmagóriája volt az egész, hogy mégiscsak szóljon valamiről az adás; egy rádióműsor meglehetősen unalmas, ha egy hang se hallik.

De azért köszi. Nekem is tennem kéne egy próbát – véltem –, hátha az én fekete lelkem is kitisztul.

A próba meglepő eredménnyel járt. Szó nem volt laza slágerkedésről, inkább kemény munkáról, erőfeszítésről! Sokszor nem egyszerű a minket kőrülölelő élethelyzetekben felfedezni a tanítást, a lehetőséget, vagy felfogni, hogy a napi kis bosszúságok nem bírnak életre szóló jelentőséggel. A nagyobb falatokon rágódni, problémázni pedig pont ugyanannyi energiával jár, mint lehajolni az élet által elénk hajított kesztyűkért. A probléma részéből a megoldás részévé lehet válni. Érdemesebb. Határozottan jobb érzés, és „kifizetődőbb” egyben.

Íróként – vagy szerzőként, kinek mi tetszik jobban – sem annyira célorientált naphosszat sopánkodni, amiért az emberek kevesebbet olvasnak, mint 50 éve. Lehet, persze, azon elmélkedni, milyen jó lett volna korábban születni, de akkor már egy zombi írná e sorokat.

Embertársaimat szintén nem könnyű szép színben feltüntetni – ahogy nekik sem engem. Mégis próbálok arra gondolni komiszság jeleivel szembesülvén, hogy hátha történt valami rossz az illetővel, amiről én nem tudok – és amitől én talán még sokkal hisztisebb lennék. Próbálok nem igazságosztó Rambóként viselkedni, képzeletemben sem, akármennyire tetszem magamnak e szerepben.

De a legeslegnehezebb önmagamról jót gondolni. Mert micsoda önostorozó aszkéta vagyok én, már lelki értelemben véve, hiszen arról még magamat sem tudom meggyőzni, hogy a 183 centimre jutó 107 kilómmal testileg így lehetne jellemezni engem. Mindenesetre pápább vagyok a pápánál is; én nem engedhetem meg magamnak a köznapi ember hibáit!

Vagy mégis?

Ez a felfogás az írásomra is rányomta a bélyegét. Mivel kevés szabadidőm nem mindig esett egybe az ihlet eljövetelével, ezért kitaláltam: mindig az előző etapban megírt rész javítgatásával kezdem az írói tevékenységet. Ezalatt a „motor” bizonyára üzemi hőmérsékletre melegszik.

Vagy lehül. Mert nincs, ami nagyobbat rúgna az alkotókedvbe, mint a kusza, számára is papírra vetőjüknek érthetetlen, szórenddel rossz történő szembesülés, a lövésekbak, ellentmondások és képzavarok felfedezése!

Félresikerült mondataimhoz efféle kommenteket kezdtem fűzni a pozitív gondolkodás jegyében: „bizony, én sem írok tökéletesen, ahogy más sem! De legalább észreveszem hibáim, s nem vagyok rest javítani”. Vagy ha jobb lábbal keltem aznap: „ez így is jó, de a jót kijavítom még jobbra”.

Az ezután születő szövegrész tekintetében pedig egy-egy pofásra sikerült mondat esetén képzeletben összepacsizok magammal. Hát igen, ebből a szempontból rosszabb az írás, mint a zenekarosdi: nincs kivel lepacsizni. De lássuk ezt is pozitívan: viták sincsenek, nehézkes időpont-egyeztetések. Feloszlás is csak egyszer esedékes.

Ráébredtem: írni jelentős részben önbizalmi kérdés. Mint ahogy kislányom is, ha néhány betlizés után jól old meg egy matekpéldát, és „látod, tudsz te” csatakiáltással megsimogatom buksiját, attól kezdve sorra gyártja a helyes eredményeket. A dicsért teljesítmény másolandó mintává válik. Akkor is, ha – társak híján – magunk veregetjük meg saját vállunkat.

Túlzás lenne állítani, hogy kifordult sarkaiból világom mióta pozitívan próbálok gondolkodni. Ami az írást illeti, nem lettem Tolsztoj. De egytől ötig skálán egy fokozatot javult általános közérzetem, illetve – szerintem – írásaim minősége is. Azért ez se rossz.

Pedig csak annyit tettem, hogy a pozitív gondolkodás eszméjét megpucoltam a reá tapadt előítéletektől. Bár az is jó dolog, a pozitív gondolkodás nem azonos az optimizmussal. Mélyebb annál.