Kinek írjunk, avagy jöjjön-e a vámpír?

Jelenleg takaréklángon lobogó újságírói (bloggeri) pályafutásom során számtalan írótól (művésztől) megkérdeztem: hát te meg kinek írsz (játszol stb.): a közönségednek, netán saját magadnak? Elvben ez a világ legegyszerűbb kérdése. A válasz: igen! De melyikre? Hát ez az!

Valahogy úgy jártam e kérdezősködéssel, mintha az élet értelme felől érdeklődtem volna; minden szempontot lefedő, kincstári optimizmustól mentes választ nem kaptam. Sorry!

Időnként nagyot szólt egy-egy gondolati petárda, hogy a „kompromisszumok szakadék felé vezetnek”, meg hogy „hegytetőre építem házam, akkor mindenki látja”, de éppen ezeket a hangembereket sodorta el leghamarabb a mainstream. Ellenben az olvasók szeretetéről áradozó, szerény szerzők voltak azok, akik a hosszú évek dacára hűek tudtak önmagukhoz maradni. (Magánmegfigyelés.)

Érdemes tehát vigyázni a nagy szavakkal, de ez még szinte semmi, a helyzet ennél egy fokkal bonyolultabb. Felmehet az író az elefántcsont-torony legtetejére, de mielőtt a lift megfelelő gombját megnyomja, gondolnia kell családjára, és arra is, hogy tulajdonképpen egy kiadói csapat tagja (még ha csatárszerepben is), és egy sikertelen projekt után nem fogja vigasztalni környezetét, hogy ő most kifejezte magát művészileg. Aztán meg lehet otthon vagánykodni a kisszobában billentyűzetet verve, de ha eljön az olvasók és a kritikusok visszajelzéseinek ideje, csak tele van az a gatya!

Ha tizennyolc lennék – mint ahogy nem vagyok az – talán mégiscsak megkötném azt a kompromisszumot. Ha veszünk két halmazt, ahogy akkoriban a matekórákon, egyik a nagyközönség érdeklődésének tárgyait, a másik az engem érdeklő témákat tartalmazná, reménykednék benne, hogy van közös tartomány. Például – családból tudom – a vámpír-lelkűek nem kapnak elég táplálékot. Megeszik az Alkonyat-sorozatot, a Vámpír-naplókat, és utána mi van? Jó, még egy-két epigon műve, mert a régi klasszikusok azért mások: a népnek iskolába járó, mobilozó vámpír kell. Mégis: a vámpírság allegóriája sok mindennek: a (nem olyan) másságnak, a szenvedély(betegség)nek például. Üzenethordozónak elmegy ez a téma, és még van egy pár elem a közös tartományban.

Azonban én megmaradok a második gyermekkorra jellemző naivitásnál, ameddig bírok. Jöjjön mindig az, ami kikívánkozik! Egyébként is van egy kis szociális fóbiám: ha a „képzeld magad elé olvasódat” című sokszor hangoztatott tanácsot követem, alulteljesítek. Hiszen minél élénkebben vizualizálok leendő vevőt, olyan mértékben fosztom meg magam a magány okozta felszabadultságtól. Azután egy-két dologban lehet reménykedni; hogy például nem vagyok UFO, tehát nem feltétlen idegen földi halandó számára amit és ahogyan írok. Ha mégis, hát megtalálhatom a többi UFO-t, akikkel antennáink azonos hullámhosszra vannak beállítva.

Jogos a kérdés persze, hogy ha leginkább a magam szórakoztatására firkálgatok, miért akarok egy idő után mégis a nyilvánosság elé lépni? Én a magam részéről a könyvmegjelenést valamiféle droghatásként élem meg. Várni a kis újszülött érkezését a nyomdából, izgulni a könyvbemutató/könyvheti dedikálás sikere miatt, elolvasni az első kritikát vagy olvasói visszajelzést, hazaérni jól sikerült rádiós, tévés szereplésről.

Azután – ki tudja? – egyszer szerencsém is lehet igazából beletrafálni valamibe. Mert a könyvkiadásban – megtanultam – két dolog lehetséges: bármi és annak ellenkezője.