Könyvmarketingesek kérdéseire válaszolva

Van valami nagyon izgalmas abban, mikor az írogató embert hasonszőrű betűvadászok kérdezik. Ez történt velem a Könyvmarketing nevű FB-csoportban, ahol február 1-jén én lehettem a Nap Írója. Nemcsak a kérdések minőségétől, de az érdeklődés mértéke miatt is meghatottság járta át szívemet. Úgyhogy nem vesztegetve az időt, belevágom fejszém e nagy fába!


Először is Eszter, a Könyvmarketing csoport egyik adminja feltette a minden szerzőnek kijáró három, állandó kérdést, először, hogy mondjak magamról pár szót – erre legtöbben a régi bemondással válaszolnának: kedvenc témám. Azonban én valahogy nehezen engedem magamhoz közel az érdeklődőket, mióta rájöttem: még ez a mini-nyilvánosság, mi körülvesz sem olyan, mint egy sörözés (kávézás) a haverokkal. Azt hittem, mindenkit legfeljebb a munkám, „teljesítményem” érdekel majd, nem a csak számomra érdekes, de egyébként „tyúkszaros”, szürke életem. Több sikeres szerző hívta már fel figyelmem: ez pont fordítva működik, mert az írónak előbb saját magát kell felépítenie, és csak utána fogja érdekelni a nagyérdeműt, mily „csodákra” képes. Úgyhogy várhatóan megnő a személyes posztok aránya villax.konyv.guru oldalamon, ha valakit esetleg érdekel. Na, már megint kezdem!

Hogy beszéljek szerény műveimről? Na, ez tényleg kedvenc témám. Eddig egy könyvem jelent meg Fanyűvők (Nemzeti Jeti) címmel. Hivatalosan egy misztikus horror-krimi, de tartalmaz egy csipetnyi társadalomkritikát és állítólag humort is, de elég szövevényes szerelmi szál is tekereg benne.

Ősszel megjelent egy kisregényem a Kezében Szabadság című, 1956-ról szóló antológiában, „ő” a Véres Csók. Amin pedig most dolgozom, egyfajta „lelki sci-fi”, egy nem egészen önkéntes időutazóról, akinek saját ifjúkori testében és életében kell helyt állnia.

Kéri még ez a kedves hölgy, hogy a csoport témájához kapcsolódva írjam le egy marketinggel kapcsolatos tapasztalatomat. A legfrissebbet osztom meg Veletek: egy baráti beszélgetés hatására régi, kedves ismerős emléke elevenedett meg előttem. Eszembe jutott az is, hogy egyik gyönyörű megyeszékhelyünkön dolgozik vagy dolgozott a helyi televíziónál. Gondoltam, pofátlanul írok neki: hátha tud egy kis hírverést csapni a könyvem körül. És lőn! Hamarosan a Veszprém megyeieket fogom boldogítani, remélem, sokan fogják nézni az adást! Tanulság: bátran kutassunk memóriánkban, akit találunk – tapasztalatom szerint – örülni fog a megkeresésnek, érdeklődésünkben nem lát érdekeltséget.

Roland azt kérdi: melyik irodalmi műfaj áll hozzám legközelebb, és miért? Nos, ezzel is úgy vagyok, mint az étkekkel: minden kaja lehet jó, ha jól van elkészítve. Inkább szerzőket követek, akikkel nagyon szívesen hajózom át más műfajok vizeire. Egyébként sem szeretem az egy húron játszó művészeket, így én sem lehetek ilyenfajta olvasó.

Diana a kiadómról kérdez. Az Ad Librum Kiadó munkatársai között valódi csapatban érzem magam. Együtt keressük a megoldásokat, most például arra, hogy a kezdeti fellángolás után miért blokkolt le a kereskedelmi forgalom.

A Könyvmarketing csoporttagok 99%-a jobban érti a szakmát, mint én, ezért csak személyes meglátást írhatok, mikor Diana a magánkiadás vs könyvkiadók témát veti fel. Nos, nekem fontos volt, hogy írásom keresztülhaladjon egy objektív rostán. A könyvkiadás bonyolult dolog számomra, kell valaki, aki helyettem is rálát annak egészére.

Természetesen szoktam könyveket vásárolni – ez már Diana következő kérdésére adott válasz – most már nem vagyok úgy elkényeztetve, mint firkász időszakomban, amikor a kiadók küldözgették nekem a köteteket. A pénztárcám nem túl vastag, ezért sokszor a könyvtáré, illetve egyéb kölcsönmódozatoké a győzelem, de van, hogy nem tudom kivárni, hogy egy számomra érdekes könyv bekerüljön e rendszerekbe.

A regényötletem hogy honnan jött, hát éppen az „újságírásnak” (ha az az volt) köszönhető ez. Egy férfimagazinnál volt egy világ nagy rejtélyeit feldolgozó sorozatom. Így kerültem kapcsolatba – de csak virtuálisan ‒ magyar jetivel, a Fanyűvővel. Mikor éppen nem volt újságom, egyszerűen csak továbbgondoltam ezt a témát, és rájöttem: sok mindent közölhetek e rejtély ürügyén, ami a szívemet nyomja.

Judit fontos témát vet fel, nevezetesen viszonylag késői színrelépésemet, s kérdi: voltak-e régebben is irodalmi ambícióim. Igen, voltak, tizenévesen verseket, rövidprózát írtam – előbbieket mai napig vállalhatónak találom, ugyanis még megvannak. Viszont nagyon homályos elképzeléseim lehettek, mit akarok elérni e művecskékkel, és az utakat sem ismertem.

Sok író kezdte tényleges pályafutását „későn”. Kortárs magyarok közül Urbánszki Lászlót említhetném, de ott van a cseh Bohumil Hrabal. Ha fantasyt vagy sci-fit írunk, akkor is elő kell bányásznunk érzéseket, tapasztalatokat, és ezeket csak saját emlékeinkből tudjuk felszínre hozni. Az emlékek létrejöttéhez meg ‒ alaphelyzetben – kell az idő. Egyébként is későn érő típus vagyok, 45 évesen ott tombolok minden második heavy metal koncerten a városban, és nem csak az öreg bandákén. Egyik kedvenc slágerem a Never too late. Nem véletlenül.

Pavlov Uraság is megkeresett kérdéseivel, ez megtisztelő: sokat tanultam róla biológiaórán. Kérdése nem kutyás, hanem arra irányul, sikerült-e viszontlátni eredeti elképzeléseimet az írás végeztével. Válaszom: hangulati szempontból mindenképpen. Egy eltérésről adhatok számot: egyik karakteremet a történet végére kicsikét meg akartam nyomorítani, hogy realisztikusabb legyen a kép, de „nem hagyta magát”, vagyis nem jött volna ki a csattanó, meg úgy általában az utolsó oldalak eseményei. De elhatároztam: majd ha nekikezdek a folytatásnak, bizony kamatostul megkapja, amit most megúszott, mert én ilyen gonosz vagyok!

Hogy melyik a kedvenc karakterem, Pavlov Uraság? Ilyen szempontból jó szülő vagyok, mindegyik „karakter-gyermekemet” egyformán kedvelem, akár gonosz, akár az olvasó szeretetére méltó az illető. Kápolnás Miklós antihős ugyan, de a filmeken is igen gyakran a negatív figurákat kedvelem. Edvárd, a tulajdonképpeni „nyomozó” amolyan hétköznapi hős, aki – mielőtt nekiesik a világnak ‒ önmagát győzi le, és ez nagyon szimpatikus dolog nekem. Viktóriába simán beleszeretnék, ha nem volnék már szerelmes a feleségembe. És így tovább, az utolsó mellékszereplőig.

Még egy Judittunk van, aki azt kérdezi, mi volt az a pont, mikor eldöntöttem: kiállok a nyilvánosság elé. Ilyen pont nem volt, mert legvadabb álmom arról szólt, hogy szép csendben megjelenik a kötet, és ennyi. Ehelyett az elején megtalált a sajtó, legalábbis lokális szinten. Megvolt a 15 perc hírnév, azóta a hullámok kicsit alábbhagytak. Hagytam magam sodródni, nem baj, mert ez életem top 5-ös kalandja lett, pedig volt néhány.

Hogy a környezetemben milyen volt a megjelenés visszhangja? Ahogy a nagy könyvben meg van írva, büszkék rám, de ugyanúgy megkapom a magamét, ha elfelejtem kivinni a szemetet.

A horror műfajba való beskatulyázás (következő téma) egyfajta kényszer volt: valamit kell mondani szegény könyvről. Az ínyenc horroristák egyébként keveslik a szörnyűséget, nekem meg pont elég ez így. A „hungarohorror” pedig egyszerűen annyit jelent, hogy mienk. A regény azt kutatja, mi történik, ha Magyarországot találja meg egy Nagy Rejtély? Vajon hogy hat ez a különféle, itteni embertípusokra?

Judit a technikai repertoáromra is rákérdezett. Vázlatot nem használok, sajtcédulát sem, de mindig úgy ülök le írni, hogy tudom, mi fog következni, és a történet egészét is észben tartom. Néha ráfaragok a bravúroskodásra; a minap találtam egy nevet karakteremnek, azt tudom, hogy egy utcai táblára volt felírva, és hogy nagyon elkapott az „ez az!” életérzés. De a Jóistennek sem tudom visszaidézni azt a szót.

László látszólag egyszerű, mégis furfangos kérdést tesz fel: meddig tartott megírni a könyvet? Nos, nehéz ezt a kérdést jól megválaszolni. A száraz tények: a regényhez 2012 késő őszén kezdtem hozzá, és az utolsó kapavágást ’15 tavaszán hajtottam végre. De nem csak ezzel foglalkoztam az uszkve két és fél év alatt. Adódott hat hónap, amikor egy kulturális magazin bölcsőjénél bábáskodtam; ez az időszak teljesen kimaradt Fanyűvő-szempontból. Pénzt kerestem, gyermekeimmel, családommal törődtem. Ezenfelül is meg vagyok róla győződve, hogy a minőség és a sietség esküdt ellenségek.

Kedves László, hogy sokat kilincseltem-e „hónom alatt” a kézirattal? Magam voltam a legjobban meglepődve, de mindjárt két kiadó fantáziát látott a „nemzeti jeti” történetében, és egyikkel meg is tudtunk egyezni.

A következő László-kérdésre, hogy tervezős író vagyok-e, fentebb válaszoltam. Azzal egészíteném ki, hogy néha azért belém költözik a kisördög, és a szövegszerkesztőknek köszönhető viszonylag könnyű javíthatóságot kihasználva kísérletezgetek. Elég nehéz elvarrni az így szövődött szálakat, és nagyon oda kell figyelni, hogy ne keveredjek ellentmondásba.

Ágnesnek is hálás vagyok kérdéseiért, melyeket Dianának, illetve Juditnak már fentebb megválaszoltam a témák hasonlósága miatt. Még egyszer köszönöm!

Judit egyik felvetését pedig Erikáéval párosítottam össze, mely a könyv esetleges folytatásáról szól. Én úgy gondolom, a Fanyűvőkben szerepeltetett karakterekkel lehet még mit kezdeni. A folytatásnak a címe és témája egyaránt megvan, de jegeltem egy kicsit, mert most éppen más univerzumok vonzanak. Külön öröm, mikor a folytatás iránt olyasvalaki érdeklődik, aki már olvasta a könyvet!

Végül Sienna tett fel pár fogas kérdést, például, hogy mi inspirál. Egy rövid történettel válaszolok. Viszonylag korán kelő vagyok, és egy csendes reggelen célt tűztem ki magam elé: a szereplőimet (a regény cselekményének szellemében) el akartam juttatni (azt hiszem) Varsóba. Olyan boldog voltam a haladás érzete végett, hogy aznap hiába vittem rosszcsont gyerekeket a Gyermekvasútra, fát lehetett vágni a hátamon, és valahogy csodálatosan jó lett a napom. Ha reggel írok, a napom már minimum 50%-os, ha este, akkor csodálatosan alszom.

Hogy abban a stílusban olvasok-e, mint amiben írok? Olvasás szempontjából „mindenevő” vagyok, írásban is az szeretnék lenni. Egyelőre ez a valóság és a képzelet határsorompóján való egyensúlyozás jött be; ez teret ad az írói fantáziának ugyanúgy, mint a világlátásom megosztásának.

Etalon könyv és szerzője? Végh Antal: Fekete szivárvány. A sajnálatos módon csak focis könyveiről ismert szerző ebben a „labdátlan” regényében mesterien játszik az idősíkokkal és a mondatszerkezetekkel.

Öt év múlva, hogy hol szeretnék tartani íróként… Az elkövetkezendő fél évtizedben (is) írni, fejlődni szeretnék, odatenni magam, hogy bármi megtörténhessen, de semmi se rajtam múljék.

Mielőtt célba érnék e dolgozattal, Sienna kérésére olvasói célcsoportomról… ami nincs. A Fanyűvők regény „csak úgy” alapon íródott, ennek köszönheti „lazaságát”. Ha bárkiknek meg akartam volna feleltetni, azt hiszem, elég görcsös lettem volna, és az ilyesminek minőségromlás nálam a vége…

…vége! Remélem, senkinek nem lesz hiányérzete a válaszokat olvasván, de ha mégis, hát tessék engem zaklatni bármely fórumon!