Luca széke és a vetkőző pszichológusnő

Mit gondoltok, mi az a kérdés, amit szinte minden olvasó, netán újságíró feltesz e sorok írójának? A helyes választ beküldőket Fanyűvők könyvvel jutalmazom! Lehetek gáláns, hiszen én például előzetesen ki nem találtam volna. Nem, nem a „hogyan lettél író” a megfejtés.

A „mennyi idő alatt írtad e könyvet” a befutó! Ami nem baj, csak egy vele a gond: erre a kérdésre lehetetlen jól válaszolni. Az olvasók – akik egyébként nagyon cukik, és imádom őket – hajlamosak a következő fantáziakép követésére.

Az író sétál az utcán, egyszer csak elragadja az ihlet. Mindent félredobva (hogyan?) betér a legközelebbi kávéházba, s az ihletre még néhány rumos kávéval rásegítve hipersebességgel körmöl, egy hétig alig alszik, s máris kész a Nagy Mű.

Ha valakinek illúzióit még nem sikerült lerombolnom, akkor íme a szikár tények: a Fanyűvők regényt 2012 (ha jól emlékszem) november elsején kezdtem, és az „utolsó kapavágás” (azt hiszem) 2015 márciusában történt.

Ismer a magyar irodalom ennél extrémebb példákat. Kertész Imre valamelyik regénye 13, Moldova György Mikes Kelemenről szóló remekműve tíz, míg Dragomán György legelső könyve nyolc évig készült.

Ügyesen megoldottam, hogy egy bejegyzésben szerepeljek e nagy nevekkel. Csak annyiból vonok párhuzamot magunk között, hogy e példákból egyértelműen kiviláglik: alkotóik nem csak azzal az egy regénnyel foglalkoztak ez idő alatt. Csakis magamról tudok nyilatkozni: előfordult, hogy fél évig egyetlen, a regényhez tartozó betűt sem írtam, de toltam helyette egy netes magazin szekerét. (Sajnos csupán a napokban szembesültem vele, hogy cikkeimet – szellemi termékeimet – „anon anon” szerzői „névre” javítgatták, így kimaradtak múltkori, a webes újságírás állapotát tükröző írásom példái közül.)

Nyilván az sem mindegy: családos ember-e az alkotó, hiszen ez esetben bármilyen mennyiségű előteremtett pénz feneketlen kútban landol, s ez az előteremtés csak a legszerencsésebb esetekben történik írás által. Minden más pedig időt-energiát zsákmányol a betűvetéstől. Nem beszélve arról, hogy egy „apa, játszunk” kérlelés után nincs szíve az egyszeri szerzőnek nem felállni az íróasztal mellől.

Ezen a ponton lép a képbe az idő, mint nagyon fontos tényező. Ismerek olyan embereket, akik bravúrosan bánnak idejükkel, de a tükörben nem látok egy ilyet se. A szabad percek, netán órák marék homokként folynak ki kezemből. Hétköznapi logikával érthetetlen, miért csapok bele abba a tevékenységbe oly nehezen, melyre a lehetőséget esetleg már napok óta várom?

Julia Cameron A művész útja című könyvében mélypszichológiai magyarázatot nyújt: az alkotói fékek meglétét az ember ősi, ismeretlentől való félelmére vezeti vissza. Hiszen az alkotóművészet valami azelőtt soha sem volt dolgot van hivatva létrehozni.

És igen! Aki regényt ír, annak nem az MTI hírek stílusában kell ezt elvégeznie, nem meglévő fakockákból építkezve, hanem e kockákat is magának kifaragva. Az írás tök olyan, mint a keresztrejtvényfejtés: újra és újra azt az egyetlen szót szükséges leírni, ami pontosan oda illik, és csak az illik oda.

Nem mindegy, hogy Nóra nevű szereplőmet adott mondatban nevén nevezem, becézem, vagy „szőke (hajszínű) nőként” aposztrofálom. Minden attól függ, melyik mivoltát akarom hangsúlyozni.

Melegen ajánlott utána nézni a tényeknek. Nem csupán az előzetes anyagvadászatra gondolok. Ha például szereplőm elmerengve nézi a iskolába igyekvő nebulókat valamely év április másodikán, megéri utánajárni, vajon adott tanév e napja nem a tavaszi szünet idejére esett-e. Egy apró mellényúláson is megrendülhet az olvasó belém vetett bizalma, de saját magam számára is röhejessé válhatok.

Így araszolni mondatról mondatra (nekem) nem annyira egyszerű, de még az is kérdés, mikor tegyem ezt? Vannak, akik az éjszakára esküsznek. Valóban jól hangzik a napi kötelességei elvégeztével „vérfarkassá” avanzsáló író sztorija, kinek holdfény táplálta lelke a betűk dzsungelében lavírozik. A „betűdzsungel” metafora esetemben valóban helytálló, hiszen az estére rám zuhanó fáradság hatása alatt leírt mondataim másnap reggeli kigyomlálása gigászi feladatot jelent.

Reggel bezzeg frissek a gondolatok, mint teszkóban a párizsi, de ha az este elfogyasztott tea (vagy más nedű) folyományaként pár órával korábban kipattan ágyából az írni vágyó ember, ugyan van-e akaratereje nem visszatérni oda? Nincs.

Rendszeresség, napi penzum betartására akkor volna esélyem, ha minden napom egyformán telne, de nem úgy telik. De meg sem tanultam még esetleges rossz közérzetemet „beleforgatni” írásomba.

Egy megoldás van: ha nem lehet sohasem, akkor állandóan írni kell. Hagyni, hogy dolgozzon bennem a történet. Legyen az egy háttérzene, ami hol lehalkul, ha máshova kell a figyelem, hol erősödik, ha üresjárata van soron a létezésnek. Csak benne lenni a történetben, az élet súg úgyis, azután – majd ha lesz idő, energia – kiírni a felgyülemlett gondolatokat.

Némi fejfájást okoz, ha az élet tréfás indíttatásból végzi az említett súgást. Író barátaim lelkemre kötötték: ha nagy formátumú műbe kezdek, mindenképpen írjak egy halálpontos vázlatot. Nem tudom, honnan vettem ezt a fajta arroganciát, de volt bátorságom azt gondolni: én bizony enélkül is helyt állok!

Kis ízelítő a következményekből: egyik mellékszereplőmet első indulatból meghalasztottam, majd – mindezt megbánva – feltámasztottam. Végül dramaturgiailag úgy találtam jónak, ha mégiscsak kinyírom. Talán le sem szükséges írnom, mily babra munka volt szeszélyemhez igazítani a további történéseket, ügyelve rá, hogy nehogy az elhunyt a regény vége felé kedélyesen kávézgasson valamelyik másik szereplővel.

Tehát a következő – most készülő – regényemhez pontos vázlatot kreáltam… amit azóta sem láttam. Nem szívesen szembesülnék vele, fegyelmezetlenségem okán milyen óriási mértékben tértem el az egyenes útról.

Egyik jelenete a regénynek egy bolondok házában realizálódik. Amikor itt tartottam, valamely bulvárlapban vetkőző pszichológusnőről olvastam, aki nyitottságával készteti hasonló nyitottságra pácienseit. Nos, egy efféle női karaktert „műsoron kívül” beillesztettem a történetbe. Egy pszichológus hölgyet, aki rájön, hogy hősöm nem „igazi” bolond, csupán „más térből és időből” való, ezért oly fura. A fiatal teremtés női praktikákat vet be, hogy kisajtolja az álbolondból az igazat. Hogy az így indult, a tervezettnél egyel több románccal, mit kezdjek, hogyan varrjam el ezt a szálat is, nem kis fejfájást okoz.

Néhány tényezőről értekeztem, melyek lassítják amúgy is lassú munkámat. Igaz, másfél év alatt sikerült annyi szöveget összegereblyéznem, mint a Fanyűvők teljes terjedelme, hiszen inspirált már annak „kiadásra ítéltettsége”. A gáz annyi, hogy ez az új egy hat országban és három idősíkon zajló sztori, úgyhogy még mindig köd borította tengeren hánykolódó hajósként látom a regény utolsó mondatát szimbolizáló világítótornyot. (Címet sem tudok még írni, hiszen szinte minden héten változtatok ezen is.)

Haladok, haladok, csak közben gondoznom kell a már megszületett Fanyűvő gyermeket is, becsülettel írni például ezt a blogot, ja, meg a „kinti” életben is helyt kell állnom. Azt szoktam mondani: kegyelmi állapotban lebegek, mert nem ígértem senkinek semmit új történetem elkészültével kapcsolatban. Ennek némileg ellentmond, hogy a Véres Csók kisregényem – a Kezében szabadság antológia megjelenése miatt – kemény határidőt betartva készült, de ez is inspirációt jelentett.

A múlt héten meghatároztam azt a pontot, ameddig – ha esik, ha fúj – el kell(ene) jutnom a történetben. Szerintetek sikerült elérnem? Ismét csak sorsolok a helyes válasz beküldői között.

A MÉM-szereplő majom stílusában búcsúzom: „mindenki nyugodjon le a picsába! Egyszer készen leszek!” Ha lassan is haladok, én nagyon élvezem ezt az utazást!