Magányos farkasból csapatjátékos

Előző héten az alkotói magány fontosságát emeltem ki, ma meg az esetleges írói csapatmunkáról értekezem – hadd kavarodjon meg a kedves Olvasó! Ráadásul nem a társszerzőségről, a koprodukcióról szeretnék  írni – bár, ahogy sok mindent, ezt is ki szeretném próbálni a Végső Sötétség beállta előtt. (Jelenleg alakuló történetem kapcsán gondoltam arra, hogy az egyik mesélő, egy kamaszlány szerepét átadom másnak. Miután jelöltem elég bizonytalankodva reagált, én meg közben elkezdtem élvezni a tizenhét éves lány bőrébe bújást – oh, jajj, ne tessék rosszra gondolni! –, az ötlet agyam hátsó zugába zárva várja az újabb feltámadást.)

Sokszor halottam: az írói társaságnál nincsen unalmasabb. De már firkász időszakomban megtapasztaltam: a szépirodalom mívelői rendkívül obszcén módon képesek bulizni, még a rémmesék szerzői sokszor kenyérre kenhetőek. Egyik véglet sem unalmas. Hasonló tapasztalatokra jutottam facebookos írói csoportokban.
Talán éppen én voltam unalmas, mikor a tuti üdvözítő írói módszereket kutatva faggattam a papír hozzám hasonló rabszolgáit. Reggel írjunk, avagy este? Hetente egyszer sokat, vagy naponta keveset? És így tovább.
Egyik ilyesféle alkotói csoportban talált rám egyfajta „mindennap írjunk” fehívás. Mindazok, kik eleget tettek ennek, egy hónapon keresztül egy-egy mondatot töltöttek fel aznapi irományaikból naponta. Az ötletet zseniálisnak láttam ugyan, de leterheltséget állapítottam meg magamnál, így a részvétel elmaradt.
Nem hagyott békén a gondolat, ezért egy írótársnak felvetettem gyorsétteremben, kapucsínózás közben egy ezen alapuló csoport alapításának lehetőségét. Ő is ráérzett az írói mankó segítő képességére. Lelevelezte az ötletgazdával, aki amúgy is csupán egy hónapig tervezte az akciót, így átengedte nekünk a használatot. Megszületett az Egy mondat per nap Fb-csoport.
Két ember is alkothat csapatot, gondoltam magamban, de kellemes meglepetésemre csatlakoztak ismerősök, befutott szerzők, és befutás előtt állók egyaránt. Igaz, feltöltődtünk „alvó ügynökökkel” is – magamban így hívom a csoportba regisztrált, de teljesen passzív tagokat (remélem, ezzel a szókapcsolattal nem bántok senkit). Sokan gondolkodnak úgy, hogy jelentkeznek mindenhova, egyszer majd jól jöhet, de ezzel a hozzáállással nem lehet az övék, amit az adott csoport nyújtani képes.
Nekünk, aktívoknak pedig meg kellett tanulnunk kiszállni a Facebookon zajló toborzó-versenyből, és mennyiség helyett minőségre gyúrni. Befogadónak kell lennünk, megosztani a jót, amihez hozzájutottunk, de nem kell feleslegesen hígítani a „nemes nedűt”.
Jogos a kérdés: mi ez a földi jó, amiben részesülünk? Én csupán saját álláspontomból szólhatok. Bennem sok minden írói görcsöt feloldott a csoport. Ezelőtt egy átlagos napom úgy telt, hogy valahol a lelkem mélyén arra vártam, érjen már végére a meló, a gyerekek (és az asszony 🙂 ) is aludjanak már, és én végre „utazhassam”. Azután fáradt voltam, jó film ment a tévében, nem jött az „ihlet” – a kifogások tárháza végtelen készlettel rendelkezett. Mintha a lelkem akarta volna a dolgot, de az agyam elmismásolta az újabb fáradságos erőpróbát.
Most meg, ha másért nem, hát betyárbecsületből leírom azt az egy mondatot. De egy mondatot írni olyan „ciki”. Írok másikat mellé. Harmadikat… És egyszer csak elkap a gépszíj. Karácsony (illetve csoportalakulás) óta szinte már nem is remélt mélységekbe jutottam új történeteimben. Ma már jobb perceimben el tudom hinni: egyszer majd kész leszek vele.
Szerintem a többieket is jól szolgálja a csapatszellem. Látom, hogy gyönyörű kalászok bújnak elő a nem rég még alig termő földjeikből.
Sokat lazultunk. Sokan nem ragaszkodunk már a napi egy mondathoz. Lehet többet, vagy akár ritkábban is írni, kinek hogy jó. Az én „kutya” lelkemnek a rövid póráz a célravezető. Megalakulásunk óta egyetlen napot hagytam ki, mert gyermekem altatása közben én magam szunyáltam be. Meg nem bántam: életem legédesebb alvása volt!
Társaim egyelőre ragaszkodnak a csoportnévhez, de nem ragaszkodnak határokat jelző karók leveréséhez. Eddig talán csak két nagyobb „balhénk” adatott. A kezdeményezők annak ellenére elhagyták csoportunkat, hogy udvariasan, szépen figyelmeztettük őket. Úgy gondolták: ez nem „az” a csoport. Az aktuálpolitizálást is száműztük, hej, de jól tettük: akik más fórumon virtuálisan csepülik egymást, itt puszipajtások, hiszen a közös cél, a megosztás öröme felülírja a mindennapos primkó csatározásokat.
A jóindulattal írt bíráló kommentekből sosem adódott probléma. Hiszen ha lehet, pozitív megerősítéseket küldünk egymás felé. Mi aztán tudjuk, mennyire nem egyszerű a mondatfaragás! Képesek vagyunk észrevenni a másik nyers munkájában a leendő ízeket!
Bár „poénzenének” nem a Hooligans együttes dalát választottam, őket idézve: „de jó volna, ha minden így maradna”. És miért ne maradhatna így, ha egyszer rajtunk múlik? Akár még erősödhetünk is!
(Külön köszönet Erdős Attilának és az EnniHol zenekarnak a dalért! 🙂 )