Második szerelem

Remélem, nem sokkolja túlságosan a hír Bettyt, ha e bejegyzésből tudja meg: csak második volt számomra. Az elsőt illető korona bizonyos „kis” Krisztáé – még az oviból. Egymás kezét fogva zengtük: „ének száll a szélben, te is dalolj vélem”. Mivel arcvonásai ennyi idő távlatából nincsenek előttem, még az is lehet: sok évvel később őt vettem el, feltéve, hogy vagy Kriszta nevű feleségem, vagy én rosszul emlékszünk, melyik óvodába kezdtük a nagy betűst.

Mindenesetre az „általános” már tisztán előttem van. Betty a padtársam volt, vagyis több annál. Mindent megtettünk, amit akkori adottságaink, így tíz év alatt, engedtek. Mondjuk ki: elmentünk a falig. Mindig kéz a kézben flangáltunk, nem vagyok benne biztos, de talán arcra puszi is történt. Együtt hallgattuk a Boney M-et.

Szüleink is összejártak, míg nem az enyémek úgy döntöttek: egy helyes kisvárosba tesszük át székhelyünket Jól magamra találtam ott, hogy a reggeltől estig futballozás feledtesse velem Betty emlékét.

… vagy mégsem. A lányom is Bernadett lett később, és ott van a kiskamaszkori indiánmánia. Nem tudatos választások voltak ezek, de talán az emlékek hatalma…

Ahogy Betty Forester könyvét forgatom, nehéz szabadulni a gondolattól: ő fertőzött meg a rézbőrűeknek szóló rajongással. Csak ő kitartóbb volt, nála most is tart az indián nyár.

Ugyanis „ex-csajom” szintén írogat. Nem beszéltünk össze, hiszen évtizedek múltán futottunk egymásba közösségi oldalakon. Íme, egy érv ezek rajongóinak: bizonytalanul beismerem, hogy nélkülük nem biztos, hogy újra kapcsolatba tudtunk volna lépni.

Még a könyvhétről vittem haza az Ébredő Napfény regényt. Mivel szabadidővel, mint olyannal nem rendelkezem, és sajnos az olvasás az, amin lehet spórolni, így lassan kopott el fölüle a könyvkupac, míg meg nem simogattam a gyönyörűséges retro borítót. A cím nem fogott meg annyira, de az utolsó lapok egyikéről kiderült: előítéletes voltam, mert igenis, hogy jelentőséggel bír.

Bizonyos megközelítésben, mint már céloztam rá, XXI. századi indiánregény ez a (látszólag) romantikus című. Csak hát már nem léteznek lövöldöző cowboyok, ellenben rasszista fehérek, rezervátumba szorított, hagyományaikat féltékenyen őrző indiánok még vannak. Betty keményen ütközteti az európai kultúrát az amerikaival, majd ezeket az indiánokéval. Sőt, még a kilenc-tizenegy is helyet kap a történetben (összeesküvés-elméletek nélkül).

Mindenki megnyugtatására: e háttérből azért nagyon markánsan emelkedik ki a szerelmi vonal. Szerencsére ma már nem vagyok bajban ezzel. Valaha nem komáltam a hölgyírók macsó, szexista férfiábrázolásait, kontrasztba állítva a női szereplők hótisztaságával. Claire Kenneth hozta közel hozzám ezt a világot, pont azáltal, hogy kissé árnyalta rólunk a képet.

Mára úgy vagyok vele, hogy – mivel a gyengébbnek tartott nők vállalnak nagyobb részt az élet szenvedéseiből – engedtessék meg nekik az öröm, hogy ilyennek rajzoljanak minket. Amúgy is nagy szerencsénk, hogy női hatásra képesek vagyunk változni. 🙂 Mint ahogy az Ébredő Napfény (nem véletlen a nagy betű!) is fejlődésregény (igaz, a változásból kijut mindkét főszereplőnek, a lánynak is).

Amennyit értek a műfajhoz: kicsit több ez, mint romantikus sztori; még egy halálközeli élmény is előkerül benne! Amúgy sem pont azok a párok kerülnek össze, akikről feltételezzük az egybetartozást, és nem is feltétlenül az a variáns tesz pontot a történet végére, amire számítunk. A női lélek (és test), és élet pedig még annál is bonyolultabb ezek szerint, mint ahogy azt így két gyermek után gondoltam.

A párbeszédek ütősek, a leírások szépek. Találhatnék az írásműben hibákat, de nem teszem. Inkább én követek el egyet, egy képzavart: Bettykém, ez férfimunka volt!

Kedves követőim, Ti pedig utazzatok egy nagyot, íme, itt az idegenvezetőtök! Egy Dr. Bubó idézettel zárok: kérem a következőt!