Még egyszer Botondról

Tartozom szerzői oldalam hűséges követőinek az előző két bejegyzésben kifejtett történet végével – ami ezúttal happy end!

De ne spoilerezzünk: kezdjük onnan, hogy a hétvégén részt vettem (egyik) kedvenc bandám, az Ossian 30 éves jubileumi buliján.

Ilyen alkalmakkor – ha akarjuk, ha nem – emlékek dugják ki orrukat agyunkba vájt rókalyukaikból.

Hejj, amikor még mi voltunk a „rock katonái”! Helyesbítek: ma még inkább az vagyok, hiszen csak nem rég szakítottam fájdalmasan ötéves rockújságírói pályámmal.

„Azt mondod, hogy ez csak egy zene, / Én azt mondom, egy életforma – idézhetnénk a jubiláló zenekart. Ha életforma, miről szól? A szabadságról? Nos, azt a mai napig az élet legfőbb értékének tartom. (Keveset változtam az elmúlt évtizedek alatt.

Mégis: valahogy céltalannak tűnt az egész. Most péntekig. De amikor ott álltam a Dürer nagy termében a Don Gatto zenekar buliján, majdnem úgy jártam, mint elázott cimborám egy rockkocsmában: sírva fakadt egy brutálisabb fajta Metallica-szám hallatán. Pedig most az én gyomromban csak nullszázalékos Gösser volt.

A Dürer Kertet a családiasság jelzővel párosítottam mindig is. Arra gondoltam: a Botond nevű kisfiú műtétjére gyűjtve, leszünk vagy tizenöten, kik a falat támasztjuk a koncerteremben. De a tizenötben ott kell lennem nekem is…

„Ötszáz, bizony, dalolva ment!” És az a Dürerben teltház. Több mint egymilliót dobtunk össze, mi büdöslábú tahók!

Innen egy darab deszkán vezet az út a Fanyűvők című könyvemhez. Egy szögekkel kivert deszkán, ami a járda közepén feküdt, talán egy teherautóról eshetett le. Én meg kidobtam.

Elgondolkodtam. Ezzel az egy lusta mozdulattal nagyobb hasznára voltam az emberiségnek, mint hónapok munkájával, amikor könyvemet írtam. Valakit talán megmentettem a fájdalomtól, a tetanusztól, némi idő- és energiaveszteségtől.

Ha már írónak neveztem ki magam, és néhányan mellém álltak ez ügyben, vajon ezzel nem lehetnék hasznára valami nemes célnak? Milyen jó a zenészeknek, összehoznak egy segélykoncertet, „és kész”.

A Botondért életre hívott rendezvény bejegyzéseiben gyűltek az egyéb felajánlások. Én is lehetnék „egyéb” – hasított belém a felismerés.

Kiadómmal közösen meghirdettük azt a bizonyos könyvárverést. Az Ad Librum vezetője azt kérte, ha már jótékonykodás, az ő nevét ne írjuk a cikkekbe. Bizonyára ismerte a bölcsességet: jó cselekedet csak az, amiről nem tudják, hogy te csináltad.

Bezzeg az én nevem ott a könyvborítón! Miért nem engedtem az írói álnévhasználat csábításának? Most aztán mehetek a pokolba! Halálom bekövetkeztével pedig új kiadót kell keresni, hiszen a munkatársak a mennybe szállnak, oda meg hogy küldjek kéziratot? Biztos nincs internet!

A szándékoltan alacsony kikiáltási ár egy pillantás alatt, Orsolya jóvoltából kihízta a Fanyűvők bolti árát, majd Rolandnak hála, még megfejelődött ötszáz forinttal!

Arra jutottunk: a XXI. század legnagyobb igazságtalansága volna, ha egy ilyen nemes küzdelemben abszolút győztest hirdetnénk. Ezért Orsolya és Roland egyaránt megkapja a dedikált kötetet, ha ez a megoldás nekik is megfelel.

Már csak egy-egy postacím szükséges, kommentben vagy „priviben”, mindegy. Az összegeket pedig kéretik egyből az esemény oldalán közzétett Boti-számlára fizetni, hiszen – ha jól értelmeztem a rendelkezésemre álló infókat – a „rehabra” még elkel egy kis pénz. (A műtétre megvan!!!)

Elképzelhető, hogy mások is részt vettek volna a játékban, de – paradox módon – Orsi és Roland éppen nagylelkűségükkel szorították ki őket. Számukra továbbra is fent tartom a „B” lehetőséget: tehát könyvem beszerzési árának (1953 Ft) és bolti árának (2790 Ft) különbségét felajánlom a számlára, ha írnak a villaxrichard@gmail.com -ra, Botondra hivatkozva.

One comment to Még egyszer Botondról

  • […] szavakká tudom benne alakítani. Célkitűzésemet teljesítettem: szóba hoztam a „kis” Botond ügyét és a kiadás előtt álló ’56-os antológiát is. Mr. Fanyűvő pedig „magától” szóba […]