Miért olvassunk (regényt)?

Minket, könyvimádókat gyakorta ér az a vád, hogy a fenti kérdésre képtelenek vagyunk racionális választ adni. Nehéz is logikailag leképezni a misztériumot. Lehet, hogy nem is kellene? Ifjonti hévvel (mikor még volt olyanom) gyakran bonyolódtam hitvitákba, amíg valaki fel nem hívta rá figyelmem: Isten elég nagy ahhoz, hogy ne szoruljon a védelmemre.

A Könyv mondjuk nem isten, de félisten mindenképp, és köszöni, az én okoskodásaim nélkül is megvan. Ezt üzeni a könyvesboltokban karácsonykor kígyózó sorok, könyvfesztiválok, könyvhetek, egyéb könyves rendezvények teltházai által. Ha valaki ezt kevesli, vegye tekintetbe, hogy a könyvpiac mindezt a 66 tévécsatorna és a smart telefonok bolygóján teljesíti.

Még mindig mondhatnánk: a mennyiség nem feltétlenül minőség, de rockfirkászként a Tankcsapda példáját tudnám előcitálni: szégyenlem magam, de nem komálom a „rockcsempészeket”, viszont elismerem: aki őket hallgatja, esélyt teremt magának a műfaj progresszívebb alkotásainak befogadására. Bestseler-világban fordítsuk le a példát Rowlingra, hogy ne csak e cikket olvasók fele utáljon. J

Az meg, hogy e-book vagy papírkötet, igazán mindegy, a könyv szellemisége a lényeg. Persze, a Gutenberg-könyvet lehet kultikus tárgyként számon tartani, dedikáltatni egy, a szerzőjével történt örömteli találkozás emlékeként, szobánkat pedig bensőségesebbé teszi a felpakolt könyvespolc. Ha költözünk, akkor viszont a harmadikra felcipelt hatodik könyvesláda súlya billenti az e-book felé a mérleg serpenyőjét.

Nagyapám legénykorában elolvasta a Láthatatlan embert, ezt követően minden más regény láthatatlanná vált kezében (azaz sosem volt benne), mégis irodalomról fecsegő társaságokban oly ügyesen tekerte a szót a Gárdonyi-klasszikus irányába, hogy mindenki meg volt győződve: teljes könyvtárak lakoznak emlékezetében. Őt már csak az angyalok győzhetik meg az olvasás hasznos voltát illetően, de akad azért követője a családban. Talán nem bűn a hozzánk közel állók figyelmét felhívni arra, hogy kincsesbánya bejárata előtt sétálnak el, ha a könyvtár bejárata előtt elsétálnak.

Kincses mondatokra – bármilyen hihetetlen – a kereskedelmi tévék bámulása közben is lehet bukkanni. Tudj’Isten, ki mondta, de fülemet évekkel ezelőtt a következő ütötte meg: „ha megnézel egy Taratinót vagy éppen Fellinit, az jó, de ha könyvet olvasol, lesz egy saját filmed”. A regény adta feelinggel maximum a sorozatok versenghetnek, ahol nem sétálnak ki a szereplők másfél óra elteltével az életedből, hanem pár hétig együtt élhetsz velük, barátaiddá válhatnak, kalandjaik meg életed részévé. Az ismert dal mondja: „bár volna két életem”. Nos, aki rendszeresen olvas, annak nincs kettő – hanem legalább tizenkettő van!

Timothy Ferries 4 órás munkahét című kötetében arra világít rá, hogyan tudjuk a cím szerinti időre leredukálni munkaidőnket állítólag, és mit kezdjünk az így felszabadult órákkal? A szerző az olvasást mint a legtökéletesebb stresszoldót ajánlja. Ha Timothy mindegyik állítása nem is állja ki a (magyar) valóság próbáját, ennek az egynek hitelességét könnyű elfogadni. A regény térben és időben elrepít adott világodtól, majd új erővel vértez fel, és úgy helyez vissza oda.

Persze, legmeggyőzőbbek a saját tapasztalatok. Apropó, tapasztalat. Firkálgató emberként úgy vélem, minden szerző egy kicsit beleírja magát a történetébe. Hiába, hogy az Alfa-Centauri rendszer negyedik bolygóján játszódik a jelenet 3025-ben, miszerint a főhős bosszús, mert űrkompja bedöglött, az író feltehetőleg saját életéből merít az érzelmi amplitúdó ábrázolásához.

A kérdés: szeretnél tizennyolc évesen százévnyi élettapasztalattal bírni? Olvass minél több regényt!