Miért pont Ő (mármint a regény)?

Pontosan egy évtizede történt. Diszpécserféle voltam egy félig földbe süllyesztett irodában. Azaz: inkább csak lettem volna, ha megszólal legalább egy alkalommal a telefon. De nem tette. Gondoltam, kellemes időtöltés lehet a versírás a tehetetlenség csöndjében. Kisvártatva mindenféle netes poétacsoportosulás tagjaként tekinthettem magamra. Hiába gyűjtöttem be dicséreteket – esetenként díjakat –, úgy éreztem, valami hiányzik a verseimből ahhoz, hogy igazán megszólaljanak. Megszólaljanak… hát ez az! Dalszerzőkkel, előadókkal, zenekarokkal kötöttem szövetséget, magyarán belekóstoltam a dalszövegírásba. Valamiért nagyon kevesen vagyunk, akik nem roppanunk meg a mindennapok őrlő fogai között, azaz hosszútávon sem áldozzák fel a megélhetési küzdelem oltárán a művészkedést. Hiába akartam a sikert, ha egyszer ki voltam szolgáltatva mások gyorsan hamvadó ambícióinak. Természetesen szívmelengető érzés volt párszor visszahallani gondolataimat, pláne learatni az érte járó tapsokat! Nem zavart, hogy én vagyok a láthatatlan tag, nem ebből gyökerezett a hiányérzetem.

Átállva a másik oldalra rockújságíróvá avanzsáltam. Új dimenziókapuk nyíltak meg előttem; sajtótájékoztatókra jártam, úgy-ahogy megtanultam az interjúkészítés fortélyait. Csodálatos öt év volt, annyi szent! A tempót is bírtam, de milyen áron! Ha a Deep Purple Magyarországon járt, az országos napilapnak két nap múlva az már nem volt hír. Írni kellett még aznap hajnalban. Jöttek a „lájkok”, én mégis tehetetlenül forgattam saját írásomat. Más koncepcióval kellett volna hozzákezdeni, nem is beszélve néhány csálé mondatról – jutott eszembe sokszor. Az vigasztalt, hogy tudtam: írásművem fénysebességgel zuhan a hírtemető valamelyik tömegsírjába. „Írj a mának!”

Amikor már nem csak metálvonalon nyomultam, egyik riporttémámat elkezdtem regénnyé alakítani. De ezt már többször is elmeséltem. Most csak arról, milyen nagyszerű érzés volt nap mint nap együtt ébredni a szereplőkkel (nem csak a nőneműekkel, és nem „olyan” szempontból), napközben is „faggatni” őket, mit akarnak, merre szeretnének tartani.

Amikor végre nekiülhettem írni, fantáziám pórázról elengedett, boldog kutyaként őrjöngött. Imádtam és imádok a történettel kapcsolatos, apró döntéseket hozni, megoldásokat találni. Visszaolvasni sokszor kiábrándító a lendületesen kalapácsolt mondatokat, de hát kell, hogy jusson idő egy kis garanciális javításra is. Ha végre olyanná válik egy adott szövegrész, amilyennek látni akarom, akkor viszont – hogy mondja a reklám? – „az érzés megfizethetetlen”. Később megtanultam: ha folyamatosan benne vagyok a történetben, az élet súgni fog, inspirációkkal lát el. Még csak szenvedélybetegnek sem kell lenni, hogy az ember felfogja a jeleket, elég, ha a történet háttérzeneként csembalózik agyának hátsó régjójában. Ha már tudom, mit akarok írni, „csak” le kell ülni, és világra pötyögni a begyűlt ötleteket. Néha nehéz elkezdeni – általában az előző napon (héten) született szakasz csiszolgatásával indítok. Így szív be a történet. Egy-két óra mondatfaragás után visszatérni a valóságba: pihentető álomból való ébredés. A nap további részében bármi történhet már, megmosolygom. Egyszer minden regény véget ér, ha történetesen mi írjuk, akkor is. Az első alkalommal azt hittem, katarzis lesz, de nem az volt. Inkább gyász. De mikor megbeszéltem magammal, hogy alkalomadtán folytatom a történetet, akkor tudtam örülni. Íme, hát megleltem műfajomat!