Privát Trianon

Szerencsére az utóbbi napoknak mindegyik reggelén (hajnalán?) sikerült dolgoznom egy kicsit az új regényemen, az aktuálisan megjelenő kötetet övező kampány dacára is. Fel sem tűnt, hogy éppen a június 4-ei Trianon-emléknap idején tartottam a történetnek egy nagyon odakapcsolódó epizódjánál.
Nekünk már „csak” ez jutott.
Megjegyzés: a regény további része – és előzményei – az alábbi részlethez képest jelentősen árnyalják a képet, ami a nemzetek egymás mellett élését illeti.

Arra, hogy mennyire nem ismertük a helyi valutaviszonyokat, egy pincérnővel folytatott abszurd párbeszéd döbbentett rá. Beültünk ugyanis egy cirkuszsátorra hajazó helyre, mely sörözőként, étteremként egyaránt funkcionált.
– Honnan jöttetek? – rebbent oda érdeklődni asztalunkhoz a huszonéves, szőke felszolgáló hölgy.
Éppen az a fajta volt, akit, tudom, disznó férfi vagyok, szívesen lecseréltem volna Ágotára.
– Budapestről – válaszoltam végül. Két asztallal odébb öt tagú társaság sörözött. Egy pillanatra alább hagyott harsány beszélgetésük válaszom hallatán.
– Akkor hoztatok nekem jóféle forintot – a pincérnő ugyanazt az ízes-ropogós tájszólást használta, mint a fiatal vámos az imént.
– Az az igazság – vettem nagy levegőt –, hogy az összes forintunkon koronát vettünk.
– Hülyék! – csattant fel dühödten a „szőke démon”, rádöbbentve minket: errefelé – nyilván a magyar hazához fűződő gazdasági kötődés okán – sokat szidott forintunknak hatalmas értéke van.
Megszeppentünk. Régebben a szüleimmel, de egyre gyakrabban inkább egyedül jártam már néhány vendéglátóipari egységben, de így még sosem fogadtak.
– Mit kértek? – A felszolgálónő türelmetlenül csapkodta térdét a tálcájával.
– Mit ajánlasz? – kezdtem óvatosan, mintha az ételválasztásnál muszáj lett volna a feldúlt nő kedvében járni, nehogy baj történjen.
– Látom, először vagytok itt – sóhajtotta. – Kóstoljátok meg a knédlit!
– Jó, akkor legyen egy-egy ilyen knédli – rendeltem megengedő hangsúllyal. – Mellé kérnénk két sört.
Ma is emlékszem, mennyire jól csúszott az Ágota apja-féle mámorító pancs után a jófajta szlovák nedű! Hasonlóképpen ez a knédli is, bár az jutott róla eszembe, mikor kiskölyökkoromban – ha nem látta apám – a zsömle „húsát” gombóccá gyúrtam. Igaz, az így kreált labdákat nem úsztattam szószban, ahogy itt az étterem-sörözőben tette a szakács.
Csak az volt gond, hogy jó étvágyunk hamar gyomorgörcsbe fordult. Próbáltam nem venni tudomást róla, hogy az „ötösfogat” tagjai, ahogy söreik is fogytak, egyre pimaszabbul nézegettek felénk. Áttelepedtek a mellettünk levő asztalhoz.
Próbáltunk nyugalmat sugározni magunkból, miközben nyeldestük a falatokat. De ahogy az sejthető volt, az egyre mámorosabb társaság mind magasabb szintre lépdelt a provokálás lépcsőfokain.
– Magyarországból jöttök? – kérdezte hibás és tört magyarsággal a rendezői balszélen ülő, vörös fejű fickó.
– Igen – próbáltam szabatosan felelni, hogy ne köthessenek bele egyetlen szavamba se, de a piros képűnek ez így is sikerült.
– Mint ezerkilecszáz–hatvannyolcba’?
Élő díszként a másik négy alak is szigorú tekintetet emelt ránk. Ágota szája sarka reszketni kezdett.
Jól tudtam, mire céloz a (minden bizonnyal) szlovák: az iskolában ez idő tájt sok szó esett a magyar hadsereg 1968-as, Csehszlovákiába történő bevonulásáról. De a hirtelen támadt nyitottság politikájának jegyében ugyanígy hallani lehetett Trianonról, és az elcsatolt területeken rekedt magyarok borzasztó sérelmeiről. Viszont bevallom: eszemben sem volt ezzel az olajjal meglocsolni a feltámadóban lévő tüzet.
– Szívünkben barátsággal érkeztünk – negédes szavaimat a sátor is visszhangozta. Szemem sarkából láttam a konyharészből kirontó pincérnőt, ahogy ijedt arccal megtorpan a pult előtt.
– Magyarok mindig barátsággal jönnek – szinte károgott a szószóló, aki azért lehetett az, mert ráragadt valahol valamennyi a nyelvünkből. – Asztán…– folytatta volna, de nem jutott eszébe megfelelő szó, miáltal még dühödtebb lett.
„Bármit mondok, úgyis kiforgatják” – sóhajtottam befelé. Egy olyan nemzedék külön-külön nemzethez tartozó képviselői hergelték most egymást, akik képtelenek voltak megbeszélni a sérelmeket, hiszen azok nem őket érték már, s apáik, nagyapáik nevében meg nem bocsájthattak.
Sajnos a vörös fejű szószóló a megszokott történelmi mederbe próbálta terelni a spontán létrejött beszélgetést. Kiitta üvegéből ki tudja, hányadik sörének maradékát.
Az üveget az asztal éléhez vágva egy tizedmásodperc alatt veszélyes fegyverré alakította azt. Az üvegnyakat nyélként használva fenyegetőleg mutatta felém a tucat pengével bíró „üvegkést”.
Körbepillantva próbáltam felmérni a helyzetet. Jobbra tőlem Ágota arca váltott színt napbarnítottról hófehérre. Székem mellett meredezett a gitár, melyet szintúgy nem ártott megvédeni. Egyetlen esélynek azt láttam, ha elkezdünk kifelé futni, és asztalokat, székeket borogatunk magunk mögé.
Ha Ágota magához tér fagyhalálából. Máskülönben a legközelebbi ügyeletes traumatológia vendégszeretete vár rám. Akiben csak egy minimális férfiasság is van, sohasem bocsájtja meg magának, ha a vele tartózkodó nőt cserbenhagyja.
Hátrarúgva székemet felpattantam, mire „kihívóm” közeledni kezdett asztalunkhoz barbár „fegyverével” a kezében. Ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam.
A felszolgálónő, nagyon úgy tűnt, nem csupán akkor volt vakmerő, ha messziről jött vendégeknek kellett megmondani a tutit. A két vitás fél közé ugrott. Kezét magasba tartva úgy védett minket saját testével, mint egy bocsait óvó anyamedve.
Pergős és heves szlovák nyelvű párbeszéd kezdődött a szőke hölgy és a megvadult támadók között. Úgy látszott, valami fontosat közölhetett velük a medvemama szerepét felvevő szépség, mert ezután hátat fordított nekik.
Gyengéden, mégis határozottan a kijárat felé tolt minket. Felkaptuk holmijainkat, és nem álltunk ellen. Az óriási sátor nyílásához érvén a zsebembe túrtam, hiszen a minimum, hogy rendezem a számlát.
– Vendégeim voltatok – megmentőnk hárító kézmozdulattal támasztotta alá: itt mi nem fizetünk. – Mondtam nekik – biccentett hátra szép fejével –, hogy hívom a magyar fiúkat. Tudják jól: egyet füttyentek, és itt vannak tízen. Majdnem mind szerelmes belém.
Elköszöntünk a minden értelemben véve csodálatos jelenségtől. 2015–ben az információs sztrádának köszönhetően könnyű lenne utána nézni, mi lett vele – ha legalább a nevét megtudtuk volna.
Talán már nagymama. Csak teljes szívemből kívánni, remélni tudom, hogy jól alakult az élete, és boldog.

 

Vélemény, hozzászólás?

Comment
Name*
Mail*
Website*