Sírás az újságírásról

Ez a bejegyzés négy évet váratott magára. Amikor ‘12 végén megszakadt a kapcsolatom egy online férfimagazinnal – és vele együtt csaknem a netes újságírással –, már akkor ki akartam írni magamból tapasztalataimat, érzéseimet. De lett helyette a Fanyűvők regény. Azóta néhány gondolat persze elhalványult, viszont érkezett helyükbe új tapasztalat.

Ha már a múlt héten a pozitív gondolkodás hatékonyságáról értekeztem, kezdjük itt is a jó példával. Még ha nem is írom le annak a rockzenei blognak a nevét, ahol írói énem új dimenzióba került, aki figyeli posztjaimat, könnyen rájön, kikről van szó.

Ők voltak, akik nem ígértek semmit – világosan benne foglaltatott toborzójukba, hogy „fizu nincs” –, mégis rengeteget adtak. Ha úgy tetszik, az is egy „fizu”, hogy akkreditáltak egy raklapnyi olyan kedvencem koncertjére, ahova amúgy is mentem volna, illetve eljutottam olyan bulikra, fesztiválokra, melyekre nem futotta a költségvetésemből. Hogy a sajtótájékoztatós zabák miatt a kajával is tudtam spórolni, azt nem hangsúlyozom, az nagyon gagyi volna.

Komolyra fordítva a szót: mivel a (talán) legnagyobb hírportál alblogjaként működtünk, nem láttunk egy petákot sem a cikkeink között villódzó hirdetések bevételéből, és a srácokban nem is volt ezirányú igény. Ezért én sem erőltettem az anyagi ügyeket, és ez így volt szép. Senki egy fillért se, de vezetőnk sem húzott az ügyön – ezt a felállást a mai napig is korrektnek érzem.

Viszont a sztárinterjúimmal, viszonylagos olvasottságommal, szintén viszonylagos „szakmai rutinommal” hónom alatt már bemertem kopogni a „profilhoz” (értsd: magukat profinak érzőkhöz). Arra gondoltam: miért ne köthetném össze a kellemest a hasznossal; milyen praktikus dolog lenne pénzt keresni azzal, amit egyébként is csinálnék?

Kérdésemre fennkölt válasz érkezett: „a mi cikkíróink a szerkesztői visszajelzéseket tekintik fizetségnek.” Illetve a legtöbben referenciát, teret kívántak biztosítani. A referenciával mehetsz át más újsághoz, hogy ott azután újabb referenciamunkákat gyárthass. Amúgy nem voltam hülyének nézve, csak olyan mértékben, ahogy a cikkeket minduntalan megszakító reklámok villóznak, közvetlen bevételt generálva a független portál üzemeltetőjének.

A másik népszerű „fizettségi forma” a bizonyos kattintásszám felett történő díjazás. Talán le se kéne írnom, de az egyszeri cikkíró műve valahogy mindig a bemondott ráta alatt stagnál, mintha csak tudná, meddig (nem) lehet emelkedni.

Mindent egybe véve: az üzemeltetők tobzódnak az ingyen munkaerőben. Alkalmi csapatok motiválatlan tagjai gyártják a magyar netes újságírás cikkeinek jelentős részét. Tartja magát a nézet: aki ír, az hülye! Mikor értik meg a széles rétegek, hogy aki alkot, az nem más bolygóra való művészlélek, hanem pontosan, hogy két lábbal kell állnia a Földön, szilárdabban, mint bárki másnak, hiszen épp azt akarja leképezni, ami körülötte történik?

Szent igaz: az írásnak van terápiajellegű formája. Ezért a lehetőségért valaki fizet is. De a nyilvánosságra szánt írás valami egészen más. Utánajárást, egyeztetést igényel, és nem „kedves naplóm” stílust.

Ezt úgy hívják: MUNKA! A munkának ellenértéke van. De a munkának nem kritériuma, hogy ne szeresd csinálni. Sokan vagyunk, akik nem repesünk az örömtől, hogy ebben a fogyasztói társadalomban kell produkálnunk magunkat, de ha a lakóközösség nem engedi, hogy a pesti bérház betonudvarát bevessük búzával, bizony pénzt kell keresnünk. Kellene. És ettől még nem vagyunk kufárok, sem zsoldosok.

A semmibe vétel Csimborasszója mégis az alább következő eset volt. Kulturális magazinról van szó, ha a pozitív példa félig homályba maradt, nevek ezúttal se említtessenek. „Fizu” itt sem volt, csak ígéret. Sebaj, feltaláltam magam: kiadóknak írtam recenziókat, s így nem csak napi betevő olvasmányom volt meg, a könyvek tiszteletpéldányai egyfajta (jelképes) fizettségül szolgáltak. Persze, én intéztem, szerveztem az ügyet, önkiszolgáló módon.

Egy-két évvel később ismerősöm kért: adjak már neki „kölcsön” néhány könyvkritikát a blogjához. Az adott kulturális magazint nem leltem a nettengerben. A közösségi oldalon ráírtam a tulajra, hogyan tudnék hozzáférni szellemi termékeimhez. A válasz az volt kábé, hogy sehogy, mert kapacitás hiányában lekapcsolták az oldalt. (Azaz minden alkotónak elege lett.)

Kérdésem csupán egy volt: nem lett volna tisztességes figyelmeztetni a hiper-jóhiszeműen dolgozó firkászt, hogy „hé, marha, bezár a legelő, mentsd a kóróidat”? A marhát biztos figyelmeztetik, de mi csak droidok voltunk.

Nem baj. Az ilyen ígéret földje felé mutogató ál-Mózesek lökdöstek a regényírás felé. Emiatt még hálás is lehetek nekik.

Ha meg olyan nagyon rám tör az „újságírhatnék”, akkor ott van még mindig e bejegyzés elején említett rockzenei blog, mintegy bizonyítva: lehet velem együttműködni, akár pénz nélkül is, de tisztességgel.