Viktor(ia) & Feri, a kalmár

Politizálni csak akkor szoktam (egy-egy poszt erejéig), amikor már nem tudom megállni, hogy ne reagáljak a körülöttem forrongó eseményekre. A végén “természetesen” mindig megbánom; minden leszek, csak jó ember nem. Észérvnek, vitakultúrának Magyarországon (úgy tűnik) helye nincs. Valami miatt embertársaim nagyon érzékenyek a témára, mintha a szóba kerülő politikus közvetlen családtagjuk lenne, vagy ellenkezőleg: nagy nyilvánosság előtt, személyesen képelte volna fel őket.

Mi, magyarok valahogy így szocializálódtunk. Pedig, ha egy reggel a valóságra ébrednénk, hogy bizony (majdnem) minden rajtunk múlik, vitáink is tárgyilagosabb mederben folynának.

Fanyűvők regényem képzeletbeli települését nem politikus alteregókkal népesítettem be. Csak jelenségekkel, mintegy mozgó szobrokat faragva a köpönyegforgatásnak, a korrupciónak, a cezaromániának. Ezek mind pártok felett álló rákfenék, mégis tartottam egy kicsit az ilyen-olyan oldalról záporozó kommentpofonoktól.

Kiadóm vezetője politológus is egyben, ő nem jelzett vissza pártoskodásra utaló szövegrészeket. Olvasóimra büszke lehetek, hiszen ők is voltak annyira intelligensek, hogy nem láttak bele a könyvembe semmi olyat, ami egyébként nincs is benne.

Készülő, új könyvemben jobban feszegetem a határokat. Továbbra is azt tartom: aktuálpolitika regényben tilos! Ja, és nem is észszerű: felgyorsult világunkban mire az írásmű bejárja a maga útját, leketyeg szavatossága.

Úgy gondolom, két legnagyobb formátumú politikusunk személyes(kedő) háborúja egy ideje nyugvóponton honol. Talán nem sértődik meg egyik oldal sem, ha ebbe a ringbe behajítok néhány darab paradicsomot vagy éppen tojást.

(Reményeim szerint jövőre nyomdafestéket látó) új történetem főhőse egy baleset után huszonöt évvel azelőtti életében találja magát. 17 éves testben, 42 éves aggyal, tapasztalattal, emlékekkel. De ez utóbbiak hiába; kénytelen visszailleszkedni rég volt közösségeibe, például gimis osztályába is.

A profik óva intenek attól, hogy túl sok szereplőt mozgassunk a regényírás során, de egy ilyenfajta osztályközösséget azért mégiscsak be kell népesíteni. Többek között – tréfás kedvemben – megjelenítettem a két emblematikus politikus párharcát. Az egyikből lányt csináltam, Viktóriaként futtatom. (Nem azonos a Fanyűvők női főszereplőjével.) Másikuk – eredetije vállalkozói hajlama miatt – a Kalmár Feri nevet kapta. Ők ketten versengenek az osztályelsőségért, váltakozó sikerrel és eszközökkel.

Ennek a kis gegnek másodlagos értelmét vagy észreveszi az Olvasó, vagy nem. Talán lesz, aki azt is leszűri, melyik népbálványt (nem) kedvelem. Ha igen, én még mindig naivan hiszem: ők egy jót fognak nevetni írásomat színesíteni hivatott kis élcelődésemen.

Van abban valami kísérteties, mikor egy angyalföldi bérházban belefutsz saját regényhősödbe. Egyik ügyfelemhez tartottam éppen (mert még mindig nem az írásból élek 🙂 ), amikor megpillantottam a nevet. Kalmár Ferenc! Még csak most „szültem” meg őt, és máris ilyen veretes névtáblát csinált?! (A képen a felismerhetőség elkerülése miatt csak a csöngőn csüngő betűpisztolyos ragasztmány szerepel.)

Írói fantáziám cserben hagyott; nem jutott eszembe egy ürügy sem, ami a megismerkedést indokolná. Vigasz, hogy a békebeli, cirádás névtábla nem egy regényhősömmel egykorú fiatalemberre utalt.

Tehát, mily meglepő, nem ugrott ki kéziratomból ma sem valamelyik szereplő! A szinkronitás így is érdekes. Utálom, ha misztifikálják az írás körüli dolgokat, de ez így elég misztikus volt.