Volt egyszer egy gyereknap

Többen felvetették már: ha van egyfajta affinitásom történetek kitalálására, akkor nyilván gyermekeimnek fejből mondom este a mesét. Szégyenlem magam, de hasonlóan más apukákhoz, én is a könyvespolcról kaptam segítséget… egészen addig, amíg fiam extra igényekkel nem állt elő. Terveztem már, hogy egyszer lejegyzem az Attika kérésére kreált meséket – mire gyermekeim felnőnek, talán meg is leszek vele. Apró, pici lépésként, gyereknap alkalmából egyet sikerült végre írott betűkbe önteni.

HÉV ÉVI

Kisfiú koromban nagyon szerettem a HÉV-vel utazni. Ez a jármű síneken fut, de mégsem vonat. Van áramszedője, mégsem villamos. Hangja se nem dudálás, se nem csengetés, inkább olyan, mint a fácán rikoltása. Kocsijai zöld színűek, mint a fű, ahol rengeteget futballoztam, vagy mint a nyári erdő, ahova nagypapámmal gyakran kirándultam.

Nagyapám akkoriban annyira öreg volt, hogy haja már nem csak őszült – sárgulni kezdett! Sűrűn utaztunk együtt a HÉV-en. Nagyon tetszett nekem, mikor a föld alól, a Batthyányi térről induló jármű egyszer csak, valahol a Margit-híd környékén, kibukkant a szabadba, és fény áradt be kocsijai ablakán.

– Nagypapa! – kérdeztem nagyapámat. – Kicsoda ő, aki se nem vonat, se nem villamos, hangja, mint a fácáné, és zöld?

– Elmesélem a történetét – felelt nagypapám, és elkezdett mesélni úgy, ahogy csak ő tudott.

Villamos Vilmos abban az időben az 59-es vonalon dolgozott. A János Kórháztól közlekedett a Farkasréti temetőig. De előtte még volt egy feladata: végigjárni a villamosvonal sínpályáját fekete hajnalon, az utasforgalom kezdete előtt, s megszemlélni: vajon nincs-e kidőlt fa, vagy bármilyen akadály az útban, mely a villamosközlekedést zavarhatná majd napközben.

További feladata volt Villamos Vilmosnak a többi jármű reggeli felébresztése. A városmajori remizben aludt a fogaskerekű. Elsőként őt ébresztette hangos csilingeléssel. A fogaskerekű álmosan visszabimbamozott, majd lassú öregember-tempójában megindult fel a Hegyre.

A Déli pályaudvar felé tartván felkeltette a metrót. Ő pedig visszadudált, és elindult hosszú, földalatti útjára.

A Déli Pályaudvar vonatai már rég fenn voltak. Ezért gúnyos dudálással viszonozták Vilmos csengetését.

Hiszen nem tekintették őt közülük valónak! Sőt, igen-igen lenézték, mert a villamosok csak városon belül jártak, legfeljebb egy kocsit húztak, és talpfák sem voltak a sínükön.

– Áramzabáló! – dudálta rá Diesel Dániel, akárhányszor elhaladt Vilmos a vonatsínek mentén.

Pedig köztük is volt, aki minden reggel áramot reggelizett. Őt Kandó Katónak hívták. Villanymozdonynak született. Mindig a legszélső, a villamossínhez közel eső vasúti pályán várakozott reggel, hogy hozzákapcsolják a szerelvényeket, mert csak afölött a sín fölött futott áramvezeték.

Mikor Vilmos elhaladt mellette, lámpájuk összevillant a hajnali szürkületben. Tudták ugyan, hogy különböznek egymástól, de érezték, hogy van köztük hasonlóság is.

A Farkasrét – nevével ellentétes módon – egy hegyes-dombos vidék volt, nehezen kapaszkodott fel oda a villamos. De amikor Vilmos arra gondolt, hogy hátha Kató fülébe jut felkapaszkodásának híre, olyankor nagyobb sebességre kapcsolt.

Kandó Kató pedig sűrűn késett. Előfordult, hogy elfelejtett elindulni az állomásról, mert már a következő hajnal járt az eszében, mikor Vilmost újra láthatja.

Ebben az időben Budapest villamosvonalain sok Muki közlekedett. Ők szürke, kicsi villamosmozdonyok voltak. Mivel az igazi mozdonyok olyan nagyok voltak, hogy nem tudtak bejönni a városba, Mukik húzták be a vasútállomásokról a nehéz szállítmányokat a gyárakba. Miattuk kötötte össze a Déli Pályaudvart egy rövidke sínszakasz az állomás előtt elhaladó villamospályával.

A Mukik éjszaka dolgoztak. Ilyenkor átállították a váltót, így az a jármű, amely a villamosvonalon haladt, befordulhatott a vonatok közé, és viszont.

Megtörtént egy hajnalon, hogy a  bakter elfelejtette a váltót visszaállítani. Így Vilmos, miután felébtesztette a Fogaskerekűt és a Metrót, nem a Hegy felé vette útját, hanem a feledékeny bakter miatt befutott a Déli Pályaudvarra. Egyenest Kandó Kató sínére.

Vilmos nem tudta fékezni magát. Ütközőjével nagyot lökött Katón. De amaz ezt egyáltalán nem bánta, sőt boldog volt, hogy végre találkoztak.

Villamos Vilmos vezetője mérgesen kiszállt, és átült a másik oldalon lévő vezetőfülkébe. Visszavezette a sárga járművet saját sínére.

De Vilmost ez már nem érdekelte. Kató és ő egyformán boldogok voltak, hogy találkozhattak, és tudták, legkésőbb harminc éven belül újra előfordul, hogy valaki elfelejti visszaállítani a váltót.

Azonban Kandó Katával, a villanymozdonnyal furcsa dolgok történtek: rengeteg áramot zabált, és az akkumulátora is vészesen duzzadni kezdett. Amíg egy éjszaka kipattant belőle egy kis jármű.

Áramszedő díszítette tetejét, így lehetett akár villanymozdony, de villamos is. Viszont nem pompázott sem sárgában, mint apukája, Vilmos, se frissen festett, élénkkék nem volt, mint anyukája, a Kandó-mozdony Kató. Éppen e kettő szín keveréke gyanánt gyönyörű zöldben virított! Alakja nem volt olyan szögletes, mint a villamosoké, de olyan formás sem, mint mozdony édesanyjáé.

Ő pedig egyelőre semmit sem árult el magáról, csupán szívta magába a sok áramot, melyet a boldog anyamozdony szedett le neki áramszedőjével a felettük futó vezetékről.

A kis jövevény olyan nagy hévvel táplálkozott, hogy amikor szülei a nevén gondolkoztak, nem jutott eszükbe más, mint hogy legyen Hév Évi.

Évike gyorsan növekedett, olyannyira, hogy Vilmos minden reggel, mikor a pályaudvarhoz ért, kinyitotta bal első ajtaját, hogy a kicsi zöld kocsi, aki az éjszakát Kató anya sínén töltötte, beugorhasson az utastérbe. Így mentek az oviba, ami egy terepasztal volt egy előkelő budai házban.

Mivel Hév Évi különbözött a többiektől, az előkelő vonatúrfiaktól és -kisasszonyoktól,  így nem nagyon kergetőztek vele, csonkavágányra tolták. Azonban otthon, a Déli Pályaudvaron sem volt szegénynek nyugodalma.

Diesel Dániel, Gőzös Gizi és Diesel Dénes gyakran gúnyos füttyel illették. Ha ő visszafütyült, dudaszóval kinevették.

– Olyan a hangod, mint a fácán rikoltása! – csúfolódtak.

Dénes különösen fölényesen viselkedett, hiszen az ő gyermekvasútja fent a hegyen járt, ahova csak a fogaskerekű merészkedett.

Hév Évi idővel cserfes nagylánnyá vált. Még az áramszedőjét is másképp hordta, mint a többiek, annyira dacos lett.

Egy napon Dénes gúnyosan odafütyült neki:

– Olyan zöld vagy, hogy mehetnél Békásmegyerre békát fogni!

A mozdonyok egyszerre kezdtek tülkölni az állomáson, annyira szellemesnek találták Dénes megjegyzését. Sőt, rá is kontráztak.

– Miket mondasz, Dénes! – engedte ki a gőzét Gőzös Gizi. – El se jutna odáig!

– Odáig talán eljutna – Diesel Dániel megengedőbb volt. – De a város határán túl nem merészkedne.

Évi eddig hallgatott a szüleire, és nem törődött az efféle gúnyolódásokkal. De ez most túl ment minden határon. Betelt az akkumulátor!

Hév Évi teljes lendületet vett, és elindult a vágányról, egyenest annak vége felé.

– Mit csinálsz? Nem arra kell menni! – hallotta a szomszédos sínekről a már nem csúfolódó, hanem ijedt megjegyzéseket.

Ő persze nem törődött ezekkel. Akkora dühödt sebességgel száguldott neki a pálya végén álló ütközőnek, hogy simán félretolta azt! Az emberek verébcsapat módjára rebbentek szét előle, ahogy lebucskázott az aluljáróba. Meg sem állt a metróalagútig.

Jobban mondva ott sem állt meg, hanem a síneken eljutott a Batthyányi térig. Egy alagútra lelt ott, amely a napfényes felszínre vezette őt. Fény áradt be kocsijai ablakán.

Gyönyörű tájon loholt a Duna partján, de őt ez nem érdekelte. Az Aquincumi romváros mentén is elszáguldott. Békásmegyerre rohant.

Azt tervezte, ott fog egy békát, visszaviszi, és Dénes motorházához vágja. De Békásmegyeren egyetlen békát sem talált, csak hatalmas toronyházakat.

A házakból emberek rohantak elő, a sosem látott jármű felé tartva. Évi nem tudta, mit akarnak, de mindenesetre előzékenyen kitárta előttük ajtajait.

– Beviszel minket a Belvárosba? – kérlelték. – Minden nap körbe-karikába kell bejárnunk a munkahelyünkre. Mire elkezdjük a munkát, már el is fáradunk a sok utazástól!

Hév Évi igent fütyült. De az emberek nem nevették ki, hogy olyan a hangja, mint egy fácáné. Nevetni, igaz, nevettek, meg tapsoltak is örömükben, hogy nem kell körbe-karikába menniük, hanem egyenest eljutnak a belvárosi munkahelyükre.

Amikor beértek a Batthyányi térre, és ki-ki utazott volna a metróval tovább, újra kérlelni kezdték az újfajta járművet:

– Ugye visszaviszel minket, amikor végeztünk a munkával?

Évi igent intett áramszedőjével. Megvárta az embereket, akik énekeltek-tapsoltak a visszafelé úton, hogy nem kell körbe-karikába közlekedniük, hogy hazajussanak. Majd azt kérdezték Hév Évitől:

– Ugye, holnap is értünk jössz?

Másnap reggel a fiatal se nem vonat, se nem villamost apukája, Vilmos ébresztette. A zöld kisasszony sietett Békásmegyerre új barátaiért. Útközben vidáman hallatta hangját, mely sem dudaszó, sem csengetés nem volt, és még a fácán rikoltásához hasonlított.

Boldogságához csupán egy valami hiányzott.

Amikor emberbarátait hazaszállította Békásmegyerre, és elköszönt tőlük különleges hangját hallatva, nem indult el visszafelé a városba. Az ellenkező irányba kezdett száguldani! Keresztülvágtatott Budakalászon, és meg sem állt Szentendréig.

Szentendrén megnézte a Városi Közlekedési Múzeumot. Miközben a régi járműveket nézegette, megállapította: egy napon majd ő is ide kerül. De addig még sokszor megteheti a Batthyány tér – Békásmegyer útvonalat, néha kicsit túlfutva Szentendréig. Ezzel nap mint nap bebizonyítja: ő is ér annyit, mint a dölyfös mozdonyok!

De leginkább az okozott boldogságot neki, hogy látta: szülei mennyire büszkék rá! Olyannyira azok voltak, hogy később több testvérkével megajándékozták: megszületett Sziszi, aki a Gödöllői vonalon helyezkedett el, majd Csöpi, aki nap mint nap Csepelre jár.

De ez már egy másik mese.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Comment
Name*
Mail*
Website*